Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - SZEMLE - Kovács Győző: Váci Mihály: A sokaság fia
űzetnie Váci Mihály: A sokaság fia Ha végigolvassuk az új Váci-kötetet, A sokaság fiát — e kötet tiltakozás a költői be nem fejezettség ellen. Ezt erősíti meg a kötet utószavában Váciné Juhász Mária, aki — többek között — leírta, hogy e könyv válogatásának „alapjául végső soron tizenöt év kötetben még nem publikált lírai termése kínálkozott“. Váci későn lépett költőként az emberek elé, fiatalon távozott az élők sorából, mégis mennyit alkotott, mily költészetet hozott létre! „Azt mondják, későn lépek az emberek elé, későn ismernek meg: — de én már régtől fogva hűséggel ismerem és szeretem őket, és ezért, tudom — ha későn is —, ez emberek meg fognak szeretni” — írta a költő önmagáról a Tűz-tánc antológiában —, „Ahonnan jöttem, ott a szívós akác nő szikkadva, tövissel — csak tavaszutón hozza virágát, de még az aratóknak is illatozik”. Aligha tarthatjuk véletlennek, hogy Váci Mihály költészetéről szólva, leggyakrabban József Attila és Illyés Gyula neve bukkan fel, mint akiknek költészetét, a szintézisteremtés igényével kortársai között erősen megközelítette. Váci Mihály — s ezt A sokaság fia is bizonyítja — „költői szintjére ért a világnak”, az önmaga által megteremtett harmóniával. Váci Mihály költészete, A sokaság fia, s a kötet tizenkét ciklusa igazolja Simon Istvánt, aki a pályatárs nekrológjában, találóan kérdezte: „Ki tud majd akác szegélyezte dűlőutakon, porlepett lábnyomában úgy lehajolni a paraszt- és munkásemberekhez, az elhagyott öregekhez, ki tudja őket úgy a tenyerébe venni és babusgatni, mint ő? Mint Váci Mihály — valljuk meg —, úgy senki. Mert mással összetéveszthetetlen egyéniség volt, aki lobogó életkedvvel, töretlen hittel úgy élt, alkotott és dolgozott, hogy tiszta szívvel mondhatta: »Miránk hasonlíts, Kommunizmus!...« ez a reménye ültette az országgyűlés padsorába és indította szinte naponta útnak, hogy a nyírségi bokortanyáktól Havannáig és Hanoiig fusson a világba, igazunkat, szeretett népe igazát hirdetni.” Váci Mihály közéleti költő volt, s ez vonul végig líráján. Mégis mi az, ami A sokaság fiát megkülönbözteti korábbi (szám szerint kilenc) köteteinek hangvételétől? Váci Mihályné — az említett utószóban utal erre: ........Ebből a változatos, több rétegű, a költői pálya különböző szakaszait felvillantó verszuhatagból ugyanis rendkívül élesen — talán minden eddiginél élesebben — bontakozik ki az egyéniség, az a szélsőségekben mozgó, halálfélelem és intenzív életvágy kettős szorításában vergődő, ezért sorsát, küldetéstudatát lebilincselő szuggesztivitással átélő ember, aki a versek mögött áll . . . A válogatás munkája mellett. . . már tudatosan erre voltam tekintettel . . .” Közéletiség és magánélet szorosan összefonódó, s egymástól már szinte alig elválasztható módon kapcsolódik-kulcsolódik a Váci-kötet lírájában. Amikor a nagyszülőkről, az ősökről ír, amikor a költői szintjén a világnak sem tudja az elbocsátó fészket felejteni, ez éppúgy jellemző rá, miként ha apjáról ír egy korábbi kötetében, amely éppúgy megrendítően hiteles, mint volt (s máig az) Illyés Gyula Három öregje. Bensőséges ez a líra, valami fájdalmas zokogás tör fel belőle; akkor is, amikor a nyírségi tanyák s távoli földrészek közti mérhetetlen távolságok ívét köti össze a költő, s ad annak hangot lírája. Távoli horizont, a világmindenség roppant messziségei tárulkoznak fel szemei előtt, de a költő e földre szegezi tekintetét: itt kell még sok mindent emberül megoldani. Arról nem is beszélve, hogy a riasztó betegségben A tél suttogó halk havában, a legbensőségesebb, s a leginkább emberi erőfeszítésről tanúskodó sóhajok törnek fel: „Barátok, most biztassatok. Oxigént ad egy szavatok!” Ez vezeti el a Váci-lírában amúgy is gyakran felbukkanó kérdéshez: „Mire is volt jó az, hogy voltam?” Tudniillik erre egy már korábbról ismert, s már szálló igévé vált Váci-vers felelhet — a közéleti költőhöz méltón: „Még nem elég”. S ott a dacos — szinte az egész lírára jellemző — refrén: „de tenni, tenni kell!” A Mire volt jó?-ban rezignáltabb a végválasz: „Már életem felére értem, már a halálra is megértem, s érdemem ez csak, hogy megértem: •— én mindenért, — semmi nincs értem.” És mégis! A kötet címadó verse: A sokaság fia sok-sok millió kisember életét fogja össze: bárok és kikötői kocsmák, vonatfülkék és utcasarkok emberi világának színesen kavargó hömpölygését fogja egy marokra — azzal az igénnyel, hogy ő, a költő elvegyüljön a tarka, névtelen sokaságban. Mert az emberi élet teli van küzdelemmel, sok fájdalommal, lemondással és csalódással, „a szomorúságok csillagaival”. Ezeknek az embereknek kell hitet adni: hogy érdemes küzdeni, hogy a sokaság fiának érdemes élni. KOVÁCS GYŐZŐ 93
