Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - Varga Mihály: Egy délelőtt Nagy Lászlónál

,,— Keveset. Inkább szobrászkodom. Van műhelyem is.” — Hogyan szoktál rá? „—Természeti ember vagyok. Régen is, ha hazamentem, mindig akadt valami. Tudod, mit mondok? Mostanában a sok nyavalygásom oka: elszakadtam a fizikai munkától.” — Mivel dolgozol? Kő? Bronz? Fa? „— A fa áll hozzám legközelebb.”

Nézem a hosszú, fülére nőtt, fehéredő haját, kemény vonalakkal telerajzolt arcát, hallgatom furcsa-rekedtes hangját.

— Lassan dolgozol? Gyorsan? Nehezen vagy könnyedén születnek a műveid? ,,— Ritkán egyre kijön a vers. Máskor javítgatni kell. Mikor hogy. A Mennyeg- zőt például lassan írtam. Napi öt sort: így haladtam előre, lassan.” — Javítások? ,,Ha lassan írok, akkor igen.” — Kézzel, vagy géppel írsz? ,,— Kézzel.” — Mondasz még valamit erről? ,,— Csak azt, hogy veszedelmes módszer ez.” — Miért? ,,— Energiaveszteség.” — Az alkotásnak melyik fázisa a legszebb? Mi jelenti a legnagyobb örömet? ,,— A legnehezebb előtte; a lét és nemlét határa az.” — Tehát? ,,— Ha készen van a mű.” — Elégedett vagy olyankor? ,,— Néhány pillanatig.” — És azután? (Erre már nem válaszol, csak mosolyog. Mintha mondaná: ugyan, kérem, elégedettnek lenni hosz- szan!)

— Jó éjszaka dolgozni?

,,— Nem a realitások ideje.”

— Tehát nem jó? Akkor miért csinálod?

,,— Rákényszerültem. Lakás, gyerek.”

— Most jó lakásod van . . .

,,— Nézz körül. Az íróasztalomtól a Dunára látok.”

Kinézek az ablakon (harmadik vagy negyedik emeleten vagyunk?) Kint hideg a nehézkes őszi levegő. Árvák a fák, az utak, a kapualjak. Mi mindent gondol itt a költő, amikor a megszokottság, magára kényszerített munkamódszer, s az alkotási vágy nem hagyja aludni?

— A természet embere vagy. Természeti ember, hogy a szavaidat használjam. Mit gondolsz a természetről?

,,— Kell a városi embernek is. Úgy látom, még a gépszerelmes emberek is szeretnek kimenni. Igényli ezt az ember szervezete, idegzete. De nagy veszély a szennyeződés.”

28