Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - HORIZONT - Vikár László: Népzenekutatás a Közép-Volga vidékén
birodalom központja. A Káma-parti Bulgari és Jelabuga ma is beszédes romokat őríz. Tatár felvételeink között jónéhány egészen közel áll a régi magyar népdalokhoz. A hasonlóságra főleg a misar (mescser) tatár falvakban figyelhettünk fel. Azt a tatár kollegánk is erősítgette, hogy korábbi gyűjtőútjain éppen a misárok énekelték neki is a legtöbb molljellegű dallamot, holott a többiek szinte kizárólag szó-végű, dúrjellegű pentatóniát használnak. Megállapíthattuk továbbá, hogy a Vjatkától keletre élő votjákok és az ún. menzelinszki cseremiszek átmenetet alkotnak a saját köztársaságukban élő votjákok, illetve a baskiriai cseremiszek között. A Cseremsan-parti déli mordvinok és a sajátos ethnikumot képviselő mordva-karatájok szigete azonban minden tatár környezet ellenére vagy talán éppen azért, híven őrzi a finnugor múltat. Az eltelt másfél évtized alatt, amióta a Szovjetunió földjén gyűjtjük a volgai népdalokat, öt kutatóét során, négy autonóm köztársaság területén s öt nép körében készítettünk felvételeket. Baskiriában még csak egyszer jártunk, cseremisz, csuvas, tatár földön többször is. Igyekeztünk a gyűjtőutakat úgy szervezni, hogy minél kevesebb időt kelljen a városokban és az utazással tölteni, s minél többet fordíthassunk a falusi munkára. Többnyire a kerületi központokban (a mi járási székhelyeinknek megfelelő helyeken) ütöttük fel a tanyánkat, s innét mentünk ki a falvakba, ahol már előre tudtak érkezésünkről, és sok esetben, mire odaértünk, már az énekeseket is összetoborozták. A pártbizottságok és kolhozok messzemenő segítségének köszönhetjük, hogy eddig közel 150 településből van zenei anyagunk. A Mari és Csuvas Köztársaságnak valamennyi vidékét bejártuk, s most már a tatároknál is megbízhatóak az ismereteink. A nehezebb terepen is könnyen közlekedő kis autókon kívül — ha nagyobb távolságra mentünk — igénybe vettük a helyi repülőjáratokat vagy, ahol van, ott a vasutat és a folyami hajózást is. Csak legutóbb is közel ezer kilométert tettünk meg a Volgán és a Kámán. Gyűjtött anyagunk meghaladja a 2000 dallamot. Ehhez hozzávetőlegesen 20 000, ott a helyszínen leírt szövegsor kapcsolódik, nem számítva az egyetemi oktatás céljaira felvett különféle prózai szövegeket, meséket stb. Nyilvánvaló, hogy gyűjtésünket nemcsak a zene-, hanem a nyelvtudomány is hasznosítani tudja. Kutatásunk olyan együttműködés, amely mindkét fél számára előnyös, s amelyben egyik fél sem teljes a másik nélkül. Jóllehet hangszeres felvételeket is készítettünk, az anyag többsége énekelt, méghozzá lírai dal. Ezeket szép számban egészítik ki bizonyos alkalmakhoz szorosan kapcsolódó, valamint hosszú történeteket elbeszélő epikus dalok is. Énekeseink száma több mint félezer. Nagyobb részük az ötven év feletti korosztályból került ki. Néhányszor még kilencvenéves adatközlő is állt a mikrofonunk előtt. Mint általában, úgy a Volga vidékén is hamarabb szólaltak meg az asszonyok, s zenei emlékezésük is megbízhatóbb volt, mint a férfiaké. Ez utóbbiak viszont főleg a tatárok körében jeleskedtek, ahol ha szigorúan vesszük, a falusi asszonyoknak még ma sem nagyon illik férfiak társaságában mutatkozni. Az énekesekről és lakóhelyeikről számos fényképet készítettünk, s ahol arra érdemes táncot vagy hangszerjátékot láttunk, az utóbbi két utunk alkalmával, azt mozgófilmen örökítettük meg. Gyűjtött anyagunkról minden esetben, még ott a helyszínen másolatot készítettünk, s azt letétben hagytuk az illető terület rádiójában, hogy nekik is meglegyen az, aminek megörökítéséhez oly sok támogatást nyújtottak. Munkánkat a kezdettől fogva jelentős érdeklődés kísérte. A helyi újságok, rádió és tv-állomások számos riportot készítettek. A központi lapok közül a Pravda és a Szovjetszkaja Rosszija munkánkról már többször is közölt tudósítást. Félévszázada, amikor a rokon népek felé fordult a magyar zenetudomány, hosszú évtizedekig még gondolni sem lehetett a helyszíni gyűjtésekre. Mostani kapcsolataink, lehetőségeink mintha csak kárpótolni akarnának a múlt elmaradásaiért. Rendszeresen ismétlődő utainkon egyre távolabb és egyre mélyebbre látunk, s ha messzi vagyunk is még valamennyi ottani zenei dialektus megismerésétől, néhányat biztosan felismerünk már. A falusi életben bekövetkező változások azonban ott is kikezdik és háttérbe szorítják a múltat. A hír- és adatközlés korszerű eszközei erősen csökkentik a szájhagyomány jelentőségét. Most még sokat megörökíthetünk, ám számolnunk kell avval, hogy az öregek halálával előbb-utóbb náluk is elhal a régi zene. A magyar tudományt végső soron az érdekli, hogy milyen szálak kötnek bennünket a rokonnépekhez. A nagy idő és távolság ellenére vannak-e még hasonló dallamok, vagy inkább azonos anyagból épült azonos zenei formák? Mi az, amit őrzünk a hajdani együttélésből, és mi az, amit azóta tettünk magunkévá? A Magyar Népzene Tára legközelebbi kötetei már feleletet adnak ezekre a kérdésekre is. Az ösvény, melyen Kodály Zoltán indított el bennünket, egyre jobban kiszélesedik, s újabb meg újabb utak s útvesztők ágaznak ki belőle. Finnugor zenei örökségünk felderítéséhez valamennyit be kell járni. (Budapest, 1970. dec. 8.) 87
