Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - HORIZONT - Vikár László: Népzenekutatás a Közép-Volga vidékén
teinket hangzó anyaggal is kiegészítsük. Mindennél fontosabb volt számunkra a kvintváltó szerkezet nyomonkövetése. Az első sikeres út után jó néhány évig nem volt lehetőségünk újabb kiutazásra. 1964-ben is csak Be- reczki nélkül indulhattam útra s mindvégig hiányolnom kellett az ő sokoldalú hely- és nyelvismeretét. Ekkor két másik Köztársaságba utazhattam el, és lényeges új anyagokkal bővítettem a cseremisz zenéről alkotott korábbi ismereteinket. Baskír földön felkerestem az ún. keleti vagy ufai cseremiszeket, akiknek ősei évszázadokkal azelőtt váltak ki a nagy közösségből, s távolodtak el attól 4—500 kilométerre keletre, csak azért, hogy megtarthassák pogány szokásaikat. Ott a Bjelaja és a Káma találkozásának a vidékén az öregek még ma is őrzik a régi hitet, s gyakorolják a vele járó szertartásokat. Zenéjük is más, feltehetően archaikusabb, mint a többi cseremiszeké. Erre mutat az egyszerű ismétlésekből épülő dalforma, a szerény hangkészlet és zenéjük egységes stílusa is. Baskíriából hazafelé jövet két hetet töltöttem a csuvasoknál. Kodály bizonyításaiból már akkor is tudtuk, hogy zenéjük éppoly közel áll a miénkhez, mint a cseremiszeké. A csebokszari archívumban és az északi falvaikban talált zene, valamint a rendkívül szívélyes és példásan szervezett vendéglátás egyaránt arra ösztönzött, hogy ezt a rövid látogatást kezdetnek tekintsük csupán, amelyet majd évekig tartó rendszeres együttműködés követ. Öt éve Kodály Zoltán kérésére a Szovjet Zeneművész Szövetség vette kézbe a Volga-vidéki gyűjtő- utak megszervezését, s azóta is Bereczkivel együtt rendszeresen folytatjuk s bővítjük a megkezdett kutatást. 1966-ban a cseremiszeknél kerestük fel mindazon vidékeket,ahová első utunkon nem jutottunk el. Sokszáz keleti és északi daliam felvétele hozzásegített bennünket ahhoz, hogy átfogó képet nyerjünk a különféle dialektusokról. Megállapíthattuk: a magyarral azonos formák csak azon a vidéken élnek, ahol a cseremiszek délről török nyelvű népekkel kerültek kapcsolatba. Ebből következik, hogy ami hasonló a régi magyar és a cseremisz anyagban, azt mindketten egy közös harmadik, azaz török forrásból kaphattuk. Ott, ahol nem érte ilyen hatás a finnugorok zenéjét, e népek a mai napig megőrizték a kis hangterjedelmű, változatlan sorismétlő zene ősi gyakorlatát. Egyre nyilvánvalóbbá vált az is, hogy hiába ismerjük a cseremisz zenei stílusokat, a környező népek zenéjének tanulmányozása nélkül nem igazodunk el ebben a sokszoros szövevényben. Az egyes népekre jellemző zenei sajátosságok kiszűrése csak az egész Közép-Volga-vidék számbavétele után lehetséges. Abba a stádiumába jutottunk a kutatásnak, s többnyire még ma is ott tartunk, amelyben minden újabb lépés csak tovább nehezíti, ahelyett, hogy könnyítené a tisztánlátást. A cseremisz gyűjtés végeztével az évben is átmentünk a csuvasokhoz, s akkor már nemcsak az északi, hanem a közép és déli kerületekben is hozzáláttunk a rendszeres gyűjtéshez. A helyszínen derült ki, milyen nagy különbség van az északi (virjal) és a déli (anatri) hagyomány között. Ez utóbbiról addig alig tájékoztattak a kiadványok. (A magyar Mészáros Gyula gyűjtésében csak a szövegek kerültek megörökítésre.) Pedig fontos dokumentum a déliek népzenéje, mert az minden bizonnyal régibb, mint az az északi csuvas fejlett dallamvilág. A déli utunk során egy erzä-mordvin faluba is ellátogattunk, s rövid idő alatt meggyőződhettünk arról, mennyire más, ugyanakkor az oroszhoz milyen közelálló az ő zenei hagyományuk nagyobb része. A finnugor és a török népek körében uralkodó egyszólamúságból azonnal kiütközik a népi, nem betanult többszólamúság. Ugyanakkor figyelemre méltó jelenség, hogy kisebb részben máig megmaradtak, sőt elevenen élnek bizonyos alkalmakhoz kapcsolódó egyszólamú dallamok, lakodalmi és halotti siratok. Náluk könnyebb volt ilyet találni, mint bárhol másutt. A legközelebbi gyűjtőútra újabb két évre rá került sor. 1968 nyarán előbb a csuvasoknál, majd azután tatár földön jártuk a falvakat. Miként korábban a cseremiszeknél, úgy most a csuvasoknál is minden jelentős típus számbavételére törekedtünk, hogy majd egy későbbi monográfiában teljes képet adhassunk a ma élő népzenéről. A helyiektől oly sok segítséget kaptunk, hogy előre elkészített terveink mind valóra váltak. A legtöbb helyen az volt inkább a gond, hogy mit ne vegyünk fel, annyian akartak énekelni. A csuvas anyag gyűjtése mellett ebben az évben is ellátogattunk néhány mordvin faluba, ahol ismét megcsodáltuk, hogy a szláv és török környezet ellenére milyen erősen él még náluk bizonyos finnugor zenei hagyomány. A tatároknál Kazánytó! északkeletre indultunk, s három terület falvainak felkeresése után egészen a Vjatkáig jutottunk el. E falvak többségében mohamedán, tatár közösség él, de útba ejtettünk jóné- hány, votják és cseremisz települést is. A legnagyobb meglepetést számunkra a votják falvak zenéje jelentette. Lakóik, függetlenül a környezetüktől, mind olyan régi dallamokat énekelnek, mint amilyeneket addig sehol máshol nem hallottunk. Ez a zene mindössze háromhangú. Mintha mást nem is ismernének, csak ezt a három, szomszédos hangot. Joggal mondhatjuk, hogy ez a finnugor zenének valódi őskövülete. Legutóbb 1970 nyarán utaztunk újra a Közép-Volga vidékére. Ez alkalommal csak a tatárok köztársaságában jártunk, de azért most is öt különféle nép körében gyarapítottuk ismereteinket. Legfontosabb volt ezek között a csuvas, akiknek 150 000 fős tömege a Volga mindkét oldalán Kazánytól délre él. A régészek által feltárt leletek arról tanúskodnak, hogy éppen ez a vidék volt a hajdani óbolgár 86
