Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A magyar irodalom pozsonyi „nagykövete”
sen felelőket, tehát azokat, akik nemcsak Párizsban, hanem Pozsonyban és Budapesten is tudják az internacionalizmus törvényeit. Annál inkább, mivel a szlovák vagy magyar nyelvismeret, a kultúrák elsajátítása egészen napjainkig mintegy családi ügy volt. A fordítók többnyire nem idegen nyelvként, hanem a családban, a közvetlen környezetben használatos nyelvként sajátították el a magyart vagy a szlovákot. Napjaink változásai azonban egyre inkább a tudatos nyelvtanulásra, a tudatos kulturális közvetítő munkára szorítanak bennünket. Ctibor Stítnicky már tudatosan tevékenykedik. A nyelvismerete még családi örökség, munkájának természete azonban már nem a spontán fordítás jellegzetességeit hordozza, hanem a kulturális diplomácia tudatossága ez. Erre a tudatosságra roppant szükség van. Régi és közismert igazság, hogy igazán az a fordítás talál helyet, gyakorol hatást a nemzeti irodalom közegében, amely belső igényt elégít ki. Lényeges, persze az is, hogy a fordítás — a kor irodalmi színvonalán álljon, tehát ne maradjon bibliográfiai tény, hanem legyen valóban alkotás. Ennek az alkotásnak azonban találkoznia kell a hazai irányokkal: vagy űrt kell betöltenie, vagy pedig egyfajta törekvést felerősítenie. Az információ korántsem elegendő funkció: a művészeti közvetítés ennél többre kötelez. Közismert példákkal élve: Baudelaire hatása azért lehetett olyan eleven a magyar irodalomban, mert Adynak segített hangot találni; Ady hatása azért oly mély a szlovákoknál, mert az államfordulat utáni szlovák irodalomban az egyéniség kivételes jogait hirdette, forradalmisága egybeesett az államalapítók lendületével: polgári öntudatot tudott adni. Stítnicky ismeri ezt a törvényt. A kérdés: miként alkalmazza? Egy félreérthetetlen példa. . . 1965-ben adja ki Stítnicky szlovákul Forbáth Imre válogatott verseit: Na zázrak cakajúci (Csodaváró) címmel. A kötet előszavát Laco Novomesky írta, Csanda Sándor pedig terjedelmes utószóban világította meg Forbáth helyét a csehszlovákiai és az egyetemes magyar irodalomban. Stítnicky akkor tette le a szlovák irodalmi élet kutatói és résztvevői elé a hatvan Forbáth-verset, amikor éppen azavantgarde rehabilitálása folyt. Újra értékelték Nezvalt. Felfedezték Karel Teige elméleti munkásságát, méltatták azt a poetista csoportot, melynek Forbáth egyik alapító tagja volt, ekkor zajlott a szlovák davisták, Novomesky, dementis, Husák rehabilitálása — óc F~*-báth roppant kö^el álk ebekhez az emoerekhez. Nemcsak jó barátjuk volt, de költészetében ugyanazokat az elveket valósította meg, mint szlovák és cseh elvtársai. Stítnicky először is felismerte Forbáth munkásságának aktualitását. Másodszor alaposan tájékozódott ebben a világban: irodalomtörténetileg is elemezte, mit jelentettek ezek a költemények a magyar szellemi életben, miként kötődnek a cseh, illetve szlovák irodalomhoz. Harmadszor Stítnicky fordításai aggodalmas pontossággal készültek, a költő pontosságával. Ezért lehetett sikere Forbáth Imre szlovák kötetének. És e siker eredményei között, ne feledkezzünk meg arról a korántsem mellékes tényezőről, hogy Stítnicky ezzel a kötettel rendkívül hangsúlyosan figyelmeztetett a csehszlovákiai magyarság megbecsülésre érdemes szocialista hagyományaira! Az illetékesek előtt, akik sokáig megfeledkeztek Forbáthról, a kommunista költőről. 4. Ezeket a sorokat elfogultság is diktálja. Baráti elfogultság. Ismeretségünk kerek egy évtizede alatt sokszor találkoztunk, többször vitatkoztunk, de munkámban mindig éreztem Ctibor Stítnicky támogatását. Az ő segítségével jutottam el Fábry Zoltánhoz bemutatkozó látogatásra, a pozsonyi kávéházakban, kocsmákban ő ismertetett össze a szlovák írók, költők sokaságával. 6* 83
