Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A magyar irodalom pozsonyi „nagykövete”
sem hiányoznak, a közéletiség új értelmezése is idetartozik, valamint annak mérlegelése: mennyire valósította meg mindezt ő maga, Stítnicky. Legyen elegendő itt annyi: néhány szép költeményében, többek között a magyarul is olvasható Rekviem anyámért címűben a költői megújulás biztató jeleire figyelhettünk fel. Végleges eredmény nélkül. Talán a fordító, talán a közéleti ember energiái szívták el a költői ihlet forrásaiból az erőt. 3. A XX. századi szlovák irodalomnak alig akad jelentősebb alkotója, aki valamilyen formában ne került volna kapcsolatba a magyar szellemiséggel. Jellemző epizódot olvashatunk Ján Smrek emlékezéseiben (Poézia — moja láska): a fiatal költő pályaválasztási kétségei közepett, a budapesti Az Est egyik vezércikkére emlékezik, amelyet költő, Szép Ernő írt. Ő is, a fiatal Smrek szeretett volna ilyen újságíró lenni. Laco Novomesky pedig Adyra, Kassákra, József Attilára hivatkozik nem egyszer. Emil Bolesláv Lukác a pozsonyi Stefanka kávéházban mesélte el nekem, hogy 1918-ban még magyar verseket írt, melyeket beküldött az Új Idők szerkesztőségébe, de nem kapott választ. Mindez nemcsak a hatalom ereje, a kulturális hagyomány vonzása volt. Hiszen ezek a szlovák költők éppen nem a hatalmon levőket fordították, népszerűsítették, hanem a Horthy-hatalom által gyűlölt Adyt, a nyugatosokat szólaltatták meg szlovákul, a kommunista emigrációval barátkoztak, Balázs Bélát hívták meg előadást tartani, Novomesky József Attiláról írt 1939-ben! Sano Mach, az úgynevezett Szlovák Állam fasiszta belügyminisztere Adyt tartja károsnak szlovák ifjúság fasiszta nevelésére — és a szlovák költők számára a politikai ellenzékiség egyik formája volt a háború alatt a magyar költészet közvetítése. Az okokat keresve nem feledkezhetünk el a szubjektív tényezőkről. A magyar iskolák hatásáról, Ady felszabadító hatásáról, Pozsony hajdani háromnyelvű társadalmáról . .. Az objektív tényezőt pedig a szlovák kölcő, Emil Boleslav Lukác megfogalmazásában idézem: „A Duna-medence megmozdíthatatlan és megváltoztathatatlan ténye az itteni népek, nemzetek szoros szomszédsága. Nincs az azemberi erő vagy spekuláció, amely ezt a meghatározottságot felszámolná. S ma, amikor e nemzetek azonos állami és társadalmi rendszerben — szocialista rendszerben — élnek, annál véglegesebb érvényűek ezek az álláspontok ...” Ezt a törvényszerűséget, aki felismeri — két módon reagálhat rá. Kezdem a rossz válasszal, a sérült nemzeti öntudatok reakcióival, mert ennek tudatalatti hatásai többször hatnak zavaróan még manapság is közös dolgainkban. Magyar részről ez a helytelen felelet így hangzik: negyedrangú francia költők ismerete műveltségi követelmény, de elsőrangú szlovák költő nem-ismerete bocsánatos memóriazavar. Tudni, hogy X. francia poéta (jó szándékkal, de nyelvismeret, a kultúra távolsága oká n rosszul) lefordított egy tucat magyar verset — a nemzeti büszkeség tárgya sznob vagy ahhoz hasonló körökben; természetes viszont, hogy nem tudjuk az egyik legnagyobb élő szlovák költő, Ján Smrek Állami díjat kapott Petőfi-kötetéért, s lefordította Ady és József Attila válogatott verseit. Szlovák részről ugyancsak megtalálható a rossz válasz. Bécsnél kezdődik a világirodalom egyesek számára, s közömbös marad az a tény, hogy ott politikai csemege után kutatnak, míg magyarul szinte minden jelentősebb szlovák mű olvasható. Akadnak szlovákok, akik ezt még történetileg is hajlandóak indokolni: a magyar nyomás, a magyar hatás olyan erősen nehezedett a szlovák kultúrára, hogy annak elemi kötelessége szabadulni ettől. Tudnunk kell ezekről a tudati zavarokról ahhoz, hogy kellőképp értékeljük a helye82
