Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Kálmán Lajos: Rácz Kálmán cimbalomművész (1921-1971)
fíácz Kálmán cimbalomművész 1921—1971 Dzsathár Iboly dzsathár Csimanga kotéla Csimanga keravtut Szokerav Szokerav „Hajtsad Rubi, hajtsad, Rád virrad a hajnal, Gyémántos arcodat, Belepi a harmat” . .. , . . . és most már a tél hava. Mert újév első estéjén, nemcsak szokásos, „pontosan és szépen” végzett napi munkáját, hanem életét is letette. Cigánykantátájának egyik látomása a mágikus,a Szerelem és Halál igézetében robogó szekér; a karavánsors tüzei, zenéjében, éppen ezen ponton kezdenek el szilajul fellobogni. És mikor megszólalt ez a muzsika, jól tudtuk, magát jelenti meg benne; azon a szekéren éppen ő maga ül, saját megállíthatatlan és önemésztő vágtatása fölött — hogy még az előre látott, sőt megismert sötétségű Szakadék előtt se tudjon majd megállani. Bizony: az ötvenedik évét se töltötte be, hogy „az Isten feketítő tü- zében” megemésztette magát. A neves cimbalmos Rácz-dinasztia (melynek Aladár és Gyula is tagja) rimaszombati születésű sarja, korán elvesztvén édesapját, már 13 éves kora óta ön- és családfenntartó. Cimbalmozása a legnemesebb muzsikus cigányi hagyományokat őrzi kisgyerek kora óta. A háború utolsó napjai Kecskemétre sodorják — ahol rokonságának egyik ága él —, hogy az új élet, új világ első negyedszázadát, továbbra U egyre erősödő népzenei felkészültségével, itt szolgálja végig. Alkotó beállítottságú művészete kezdettől fogva érzékenyen reagál befogadó városa életének belső alakulásaira. így születik, mindjárt az elején különös szépségű (és faktúrájú) „Kecskeméti verbunk”-ja, trió-részének hangnemi kötöttségektől modernül—felszabadult akkordfűzéseivel—s nem késik sokáig, bár szegényes, de szeretettől mindig meleg családi otthon megalapítása sem, hogy ehhez hamarosan még a város minden rétegéből, különösen az írókból-művészekből verbuválódó baráti és tisztelői kör is járuljon. Az anyagiakat, az alkotói műhelymunkája támogatását illetően azonban, sajnos, sokáig túlságosan is kedvezőtlen a helyzete. Kezdeti nagyobb létszámú együttese széthullott; mégis úgy 1954 táján, a megmaradt legjobbakból egy minta zenei „rohamcsapatot” szervez, olyan 5—6 tagú népi, azaz cigányzenekart, mely nem riad vissza a folklórzene megszólaltatásának új, keményebb hangzásaitól,s a legtisztább cigányzenészi stílushagyományokat is őrzi. — Ez időből adódik kor- és eszmetársi barátságom is vele. Elkísér néhány tanyai népzenegyűjtő utamra; csakhamar cigánynépdalokat kezd gyűjteni, önállóan. Az egyébként is hagyományőrző művész most egy még mélyebb hagyománnyal, az élő folklórral találkozik; s természetesen— mi másképpen lehetne? — újjászületik vele művészete, stílusa! Mindkét rétegbeli hagyományvilága, a maga örökös újjáalkotást igénylő lebegésében, variatív jellegű mivoltában minden megszólaláskor állandó „átfogalmazásra” készteti — kondicionálja birtoklóját. így és ezért lett minden „eleven”, ami a keze alá került. Mélységes vertikalitású, nagy összetettségeket hordozó embersége a maga minden zugában —többek között beszédstílusában, észjárásában, emberkezelésében — a legszebb humánumot termelte családjának, barátainak, környezetének, még ellenfeleinek is. Komoly súlyú társadalmi munkákat vállalt — Cigányszövetségben, Szakszervezetben — s végzett lankadatlan, haláláig. Szerette azt a szocialista társadalmat, mely véreit, sorsközösségeseit: a cigányokat, legyenek azok ilyen vagy olyan réteg leszármazottai, az élet árnyékosabb oldaláról a napfényesebbre viszi át. Tudatos társadalomnevelésének leghatásosabb fegyvere természetesen azért a zeneiség volt; ehhez engedményt vagy tréfát, sohasem ismert. Eszményei nem mindig voltak azonosak a miéinkkel, a Ko- dály-iskola neveltjeivel; logikai úton nem is tudott itt engedni. (Másképpen igen.) A cigányzenekar technikáját tökéletesen birtokolta; később, fantáziája röptében, ennél is többre tört. Alapjellegnek megtartva egy hozzá hasonló faktúrájú vokalitással, később fa- és rézfúvósokkal bővitette meg azt. Túllépett a zsánerképek, verbunkosok, koncertfrissek, népdal- és nótafeldolgozások eddigi formai és eszmevilágán. Kezdte keresni a „nagyobb” és koncentráltabb műfajokat. A népdalszvittől hamar el is jut a népdalkantátáig, valamint a műzenei ún. „variáció” formáig. (Fehér Anna balladája.) Újra fogalmazza a Rákóczi-indulót. Operaírásba is belekezd, és biztatón! Ez lett volna élete fő műve, egy cigánytárgyú és stílusú folklóropera; előző műveit is mintegy ehhez való előgyakorlatul készítgette: 76
