Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Ruffy Péter: Vos szegekkel veretül
RUFFY PÉTER Vos szegekkel veretül — Anyanyelvűnk múltja s jövője — Belovagol a magyar a Kárpát-medencébe, fészket találni végre, őseinek végső nyugvóhelyet, ivadékainak eljövendőt, de napjainkig sem tudjuk sem biztosan, sem pontosan, a honfoglalás korában hány ajkon csendült föl a magyar szó. Honfoglalóink számát százezerre szokás tenni, de beszélt-e vajon valamennyi magyarul, s ez a kérdés csökkenteni látszik a magyar anyanyelvűek számát. S nem találtak-e itt korábban érkezett magyar ajkúakat, hiszen László Gyula professzor kettős honfoglalásról szól, s föltételezi, hogy miután avar nyelv nincs, s nem is volt, az avarok, akik korábban érkeztek, ugyancsak magyar ajkúak voltak? S ez nem csökkenti, hanem megtetézi a honfoglaló magyar ajkúak számát. Móricztól Bárczi Gézáig mindenki csodának, már-már világcsodájának tekinti azt, s magyarázatát keresi annak, hogy e maroknyi csoport, a népek történetében mégis csak pillanatnyilag látszó nép nyelve nem tűnt el és morzsolódott szét, akár a besenyők nyelve, vagy a kunoké, hanem a világ legnagyobb finnugor nyelvévé terebélyesedett ki, amelyet napjainkban, már majdnem ezerszáz évvel a honfoglalás után itthon, a szomszédban, s a nagyvilágban tizenöt millió anyanyelvként beszél. Illyés drámai könyve — a minap megjelent Hajszálgyökerek — szerint fél század óta a magyar anyanyelv a legszétszórtabb nyelve Európának, mindazonáltal én ezt a szétszórt, de tizenötmillió ember közös zengzetét jelentő nyelvet tartom magyar népünk legnagyobb alkotásának, mi több, már-már annak a templomnak, amelynek fölépülését Németh is, Illyés is, a herderi jóslat fölött borongva, hiányolja. E sorokkal, e sorok alázatával e templomunk küszöbére lépve, a jövőt kutatva, de jövőnk felé a múlt felől közelítve, azt kérdezem önnönmagamtól, vajon érteném-e az ómagyart, ha egy honfoglaló föltámadna, s e templom szószékéről beszélni kezdene, mai magyarokhoz, hozzánk. Még ha köztünk állna Pais Dezső, akinek olvasatából ismerjük a Halotti Beszédet, megértenénk-e azonnyomban első mondatunkat, a Tihanyi Alapító Levélben olvashatót, a feheruuaru reá meneh hodu utu rea-t, amely annyit jelent, hogy az egyik, a bencéseknek juttatott birtoktest a Fehérvárra vezető hadiútig terjed; megértenénk-e a Szent Gellért püspök által hallgatott cselédlány „csacska” énekét vagy az Ómagyar Mária-siralomból merített, címként használt idézetet; a Vos szegekkel veretül citátumát, amely nyelvünk egész élettörténetére is alkalmazható akár. Vas szegekkel veretett ez az egymilliós szókinccsel ékeskedő, háromezer éves nyelv a küzdelmek, már-már a nemzetet fölemésztő, a megmaradásért viaskodó harcok teljes történetén át. ,. az ezeréves szavak, ahogy a sötétségből, oklevelek latin masszájából elő-előbukkannak, oly fényesek és ragyogóak, mint a csillagok”—írja 1941-ben a Kelet Népé-ben Móricz, s a magyart beborító görög, latin, a magyart elfedő török, a magyart homályba kényszerítő német nyelv ellenére hogyan tudott ez a gyakran csak parasztok ajkán használt, ez a „kisegítő”, ez a „segédnyelv”, ez a kunyhókba kényszerült „melléknyelv” megmaradni, fejlődni, kivirulni? Miután pedig csodák nincsenek, mi volt az a hajlékony, alkalmazkodni kész, nagy forróságú belső életerő, amely a keservek tengerén himbálózó gályán szinte fönntartotta, megmentette igekötőinket, képzőinket (nyelvünk legnagyobb értékei — írja Bárczi), tárgyas igeragozásunkat, amellyel eléggé egyedül állunk a nagyvilágban? 63
