Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Furkó Zoltán: Benedek Péterről
sokkal nagyobbnak látja a felügyelő katonát. Persze ez ritka kivétel, hiszen szabad teret ábrázoló képein is szigorúan vigyáz a perspektíva törvényeire. A naivaktól leginkább realista szemlélete különbözteti meg: az ábrázoltat belülről, egyéniségét, karakterét megmutatva, de mindig saját véleményét kifejezve festi meg. Nem mesél, hanem értelmez és megjelenít. Benedek Péter számára az 1923-as budapesti bemutatkozás döntő fontosságú volt. Képeit az Alkotás Mú'vészházban mutatták be, jelen volt az itt megrendezett őstehetségek kiállításán a korabeli hivatalos és művészvilág. Ekkor már 34 éves volt, elég idős ahhoz, hogy kétségek gyötörjék: „Cselekednem kellene mentői hamarább. Tanulni gyorsan, szorgalmasan. Képezni magamat olvasásban, és Hiedelmet mentői nagyobb mértékben elsajátítani.” Életre szóló találkozását Bálint Jenővel így írja le: „Fölérek az irodába, kalapom leveszem, szégyellősen, padlóra süllyesztett fővel, lesütött szemekkel állok meg az úr előtt, aki hivatott. Nagy lobonc hajam fésületlen volt. Rá-ránéztem az úrra meg lesütöttem a szemem szégyellősen, félve körülnéztem az irodában. A többi urak is odafüleltek, mit kérdez tőlem az úr, aki előtt állok, hogy hogy hívnak. Feleltem: Benedek Péter. Mi a foglalkozásom odahaza? Megint felelek: napszámos és földmíves munkás . . . Megint kérdez az úr: hogy miből élnek a szüleim. Más nem tud a családban rajzolni, csak maga? Mondom, nem tud egyik se, csak én. Mielőtt kibocsátott az irodából, mondta, hogy majd munka után mosakodjak ki szépen, és majd el fogok vele menni a lakására és ott fogok majd rajzolni, festeni. Fölmentem délben, munkaszünet volt már, mentek fizetésre a munkások sort állni a pénzért. A többiek sorba álltak, vártak, mink meg eléjök mentünk és azonnal kifizettek engem. Ezt se fogom elfeledni soha, amíg észen leszek. Aztán nagyot néztek rám a többi várakozók. Álltak sokáig, amíg rájuk következett a sor. Mink meg már mentünk is onnan, pénzzel a zsebemben.” Ma, félévszázad múltán olvasva ezeket a megindítóan őszinte sorokat, kiderül, hogy Benedek Péter világosan látta helyzetét, szinte kívülről tekintett önmagára. Az őszinteség, a valóság ismerete nemcsak képeit, de írásait is jellemzi. Sugárzó tehetsége, emberi tisztasága pártfogóját, Bálint Jenőt is szinte felülemeli önmagán. A városi polgár szomorúan írja: „Az ember nem sejtette akkor, hogy az, aki előtte szenvtelen arccal, egy falusi szolgalegény ártatlan nyugalmával áll, néz és felelget az egyszerű kérdésekre: a felkorbácsolt érzés tetőfokáról ügyeli sorsa, jövendője eldőltét! Pedig ha tudta volna Benedek Péter, hogy az úrtól, ki előtt remegve áll, szívét s szemét elkápráztató nagy lelkességén kívül, akkor még az égvilágon semmi mást nem kaphat!” Nagyon jellemző Benedek Péterre az az őszinte természetességgel fogalmazott levél, melyet Bálint Jenőhöz írt: „Minden munkában az egyszerűséget kell keresni, és bátran, akkor sikerül minden, csak egy kis energia, erős akarás kell mindenhez és gyakorlat. Akkor sikerül is minden, jobban mintha az ember túl finoman akar valamit megcsinálni. No de hiszen hagyom is már ezt a formájú sok magyarázgatást, nem kíváncsi rá, azt hiszem. De nekem már szokásom, hogy mindennel sokáig elbajlódok, akár érdemes, akár nem érdemes. Régóta ismer már ön engem, nagyságos úr. Egyet mosolyogjon és hagyja ezt a haszontalansá- gomat, én is hagyom inkább, áttérek más szóra. Arra, milyen a kép, amit festek. Ez szép utcai részlet. Zöld lombos akácfák vannak rajta, és öt vagy hat ház düledező tetővel, homlokzattal, és rossz házakkal, rossz kerítésekkel. Az egyik kidől, a másik bedől. És emberi figurák is vannak rajta. Egész átdolgozásban a kép egy szép, színes összbenyomást ad. Frissíti az örömöt. Ha az ember szépet lát, akkor örül testileg, lelkileg. És ez jó érzés.” Bálint Jenő érzi Benedek művészi és emberi gazdagságát, mégis, jószándéka ellenére és segítőkészsége mellett is, számára a parasztfestő elsősorban a művészeti életben 53
