Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Furkó Zoltán: Benedek Péterről
FURKÓ ZOLTÁN Benedek Péterről Nevét külföldön is ismerik. Munkásságát cikkek százai és lexikonok tartják számon. Sokan naív művésznek tartják; Süli András, Káplár János és Vankóné Dudás Juli mellé besorolják ösztönös parasztfestőnek. Kialakult-e már művészetéről világos, teljes kép? Az új Művészeti Lexikon mint alkotóművészt méltatja, s nem „naív” festőként mutatja be. Valóban ő is, mint Káplár János, magát képezve vált festővé, s autodidakta társaiktól megkülönbözteti őket képeiknek műgondja. Benedek Péter sorsának alakulásáról mindennél hitelesebben számol be önéletrajza. Élete, melyet szavai nyomán 1959-ben jegyzett le Nagy Dezső, a ceglédi Kossuth Múzeum akkori igazgatója, nemcsak egy festő pályaképe, hanem egy falusi paraszt- ember küzdelmeinek hiteles krónikája is. Azé a paraszthősé, aki tehetségével kiverekedj magát névtelen társai közül, hírnevet, megbecsülést szerez, de életvitelében, gondjaiban, sorsában, semmiben sem különbözik ismeretlen társaitól. Annyival kerül jobb helyzetbe, hogy képei árán Úszódon egy kis házat vehet, és nem kell a létminimumért küzdenie. Munkájának gyümölcsét, sikereinek hasznát azonban sohasem élvezhette igazán. Tehetsége már gyermekkori rajzain feltűnt. A szorgalmasan rajzolgató fiatalember sorsa döntő fordulatot akkor vett, mikor Újpestre került hadimunkára. A gyárban, ahol dolgozott, Bálint Jenő, a gyári csoportvezető, felfedezte tehetségét és bevezette a főváros művészvilágába. Persze nem az alkotóművészt ünnepelte benne, hanem az őstehetséget, a különös parasztlegényt. Nem vette észre, hogy bár Benedek Péter képeinek témája a nép életéből fakad: nemcsak leírja, elmeséli a falusi élet eseményeit, alkotómunkája a legnagyobb realisták műgondjára emlékeztet. Nemcsak Bálint Jenő, hanem valamennyi kortársa inkább csodának, semmint alkotótehetségnek tekintette. Pedig Benedek Péter esetében nagyon fontos lett volna idejében észrevenni, hogy sem szemléletében, sem a megfestés módjában nem tér el a táblaképfestészet hagyományaitól, mely a reneszánsz óta egyetemes az európai művészetben. Ez különbözteti meg a „naívoktól”, s talán néhány társával egyetemben az ő művészetében tör felszínre a népi festészet mindazideig festett templomi táblákban, díszes intarziákban lappangó búvópatakja. Benedek Péter megőrzi ezeknek elevenségét, motívumgazdagságát, de mivel elbeszélő kedve még szín- és formaszereteténél is nagyobb, jeleneteket, portrékat, tájképeket fest. Hagyomány nélkül, forrás nélkül nem jöhetett volna létre Benedek Péter művészete. Elég csak arra gondolni, hogy milyen nehezen indult a 18-ik század végén és a 19-ik század elején elején a magyar táj-és arcképfestészet. S a világi festészet csak a 19-ik században Kisfaludy Károly, Barabás Miklós és a két Markó tevékenysége folytán erősödik. Benedek Péter — ha előbb él — lehet, hogy a festett táblaképek motívumainak mestere lett volna. A hagyományos népművészet díszítő, környezetet szépítő igyekvése forrása festészetének. Az újságok képei, a kalendáriumok, s talán a kezdetleges fényképfelvételek láttán a 20-ik századi népi táblaképfestő, Benedek Péter figurális képeket fest. Fiatalkori képein ugyan előfordul, hogy a perspektíva törvényeit felborítja. A fontosabbnak vélt tárgyakat és alakokat nagyobbnak festi a valós aránynak megfelelő mérettől. De ez sem pályakezdésekor, sem a későbbiekben nem jellemző rá. Sorozás című képén (a ceglédi Kossuth Múzeum tulajdona) az öltözködő parasztlegényekre felügyelő szuronyos katona majd háromszorosa a legényeknek. Ehhez az arányításhoz a szubjektív érzésen kívül hozzájárul az is, hogy Benedek Péter 151 cm magas termete miatt, 52
