Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Takács Imre: A kétségbeesés levelei (vers)
TAKÁCS IMRE A KÉTSÉGBEESÉS LEVELEI Nem jössz, magamra hagysz, tehetetlenségemért büntetsz, mégis vakmerőségemért kiátkozol. Kilakoltatsz magadból, utánam dobod udvarlásom, szógöncöm, áldozathulladékom. Rajongásomat letörlőd szép testedről, mint dióról karácsony után a rongyos aranyfüstöt, nehogy belekeveredjen a fémszemét a farsangi torták mézes szivacsába. Lepöccinted a válladra tapadt fényes homokszemet, hogy vesz- szen bele, semmisüljön bele a homokmindenségbe, adja föl egyedi csillogását, kristályegyéniségét, és hogy a nálánál is apróbb szemcséjű porszemek fullasszák meg, fogják ragacsossággal körül, temessék önlétükbe, mint a tapadó kagylórajok a tengerfenékre hullott szemüveg tört lencséjét. Talált csillagodat visszaejted a galaktikák egybemosódó csillagerdejébe, álmos derengésébe, az öröm bokrai között bukdácsolók észbe se vett környezetébe, soha végig se sejtett sejtésébe, az önmagát életnek tudó fénygömb külterébe. Elereszted erőtlen léggömbödet, ki ha nem tudott fölemelni a fehér tündöklésben örvénylő felhők fölé, akkor ne csúfoskodjon fejed fölött, ne legénykedjen könnyűséglátszatával a nehéz levegőben, az egykönnyen fölülmúlható nehézségállapotban, akkor te- keredjen le zsinege is gyöngyházkörömmel ékes ujjaidról, és maga pukkadjon el a kétségbeejtően üres magasságban. Nem ejted ki szádon a nevem, elfojtod újjászületésem múlandó örömét is, a leheletvalóság reményét is, és lehet, ha pára gyanánt mégis megjelenek tudásod fényhártyáján, letörölsz indulatosan egy sóhajtással. Visszavonulásommal tüzet gyújtok, óvakodva, nehogy fiatalságod legyen égő pajzsom. Hamvadni az egyébre úgysem használható erőtartalékot fordítom magam elé, míg földet érek, ha már az égi randevú nem sikerült. Egy ideig tökéletes volt a kapcsolatom a Földdel. Méltán hihették lent, nyugodtan úgy vehették, hogy itthon vagyok. Az űrhajós hazajárt este aludni, éjjel csak fülkéje röpült az űr határán. Sikoltottál-e éjjel a feketeségben, mikor magad voltál? Tudva csak, szülőhazánkban éjszaka van. Emlékezve csupán a lenti menetrendre. A látható kontinensekből ítélve. Kísérleti atom robbantásokból találgatva. Te röpülsz tovább, szerelem Tyereskovája, mennyei ballisztikában éled életedet. Visszavonulásommal serceg az ég. Akaratlanul Őrzött energiáim védelmezik a csőd leltárkönyvét. III. Szavaid útjelző táblák voltak. Nem ismertem föl őket, nem indultam el útjaidon.
