Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - Takács Imre: A kétségbeesés levelei (vers)
Máskor én húztam félre az ég kárpitját. Te a fényre azt mondtad : igen — s én visszaeresztettem az ég kárpitját. Nem igaz, hogy igenjeidre voltam csak kíváncsi. Nem szabad becsapni önmagunkat utólag kiokoskodott bűnösséggel. Mind a ketten szerettük a sértetlen, jövő idejű boldogságot. Valljuk be: csalatkozásunkat halogattuk. Élményekben dúsgazdag voltam, kufár a jézusságban, te pedig élni szerettél volna, gyűjteni — és alkalmatlannak látszott az én gyűjteményem. Én szégyenkeztem sorsom helyett. Tekintettel voltam a törésekre, a zúzódásokra, a torzulásokra, melyek megtámadtak. Idejétmúlt haditérképet — csak röpke bepillantásra göngyölítettem ki múltamat. Te nyitott könyvnek hittél, mert magad meg tudtál előttem nyilatkozni. Sohasem titkoltam el, hogy szeretlek, de amig a szerelem mértékét eltitkoltam, kiradíroztam fél magamat. Azt láttad, hogy milyen szeretnék lenni, de azt nem, hogy milyen vagyok én valójában. Reméltem, ha fölkarolsz engem, hamvas anyaságodban végleg megváltozom, szégyellt mivoltomat elfelejtem, mint ahogyan az ember elfelejti a kialakulását oltalmazó, a mérges váladékokat gyűjtő tengert, a magzatvizet. IV. Rettenetesen megkínoznál, ha mint selymesen tapadó ajakadtól, selyemfényű szellemiségedtől is megfosztanál. Mennyi szeretet zsongott a hangodban, keresgélve, hol lenne bejárata a kétségbeesett férfi erdőtüzébe, égő falujába, fölrobbant laboratóriumába, tépett érrendszerű, szabdalt vezeték rendszerű városába; mennyi szeretet zsongott a hangodban; mennyi szeretet azután is, hogy lehetetlenné lett az öröm. Juttass egy falatra valót ebből a szeretetből! Ne tűrd el, hogy mint hisztérikus, minden fogódzójából kiszakított, intézetből intézetbe dobált lelencgyerek, viselkedésemmel pusztítsam jósághajiamodat; ne feszítsd bennem a húrt addig, addig a pillanatig, hogy a már nem embernek való feszültségtől önmagam szörnyedjek el. . Oldozz föl; bontanod kell csak, nem kötnöd! Oldozz föl kiúttalanságomból, magányomból! V. „Szárító” „Apám kezemunkája” „Milyen költői” „Ennyi maradt” Ezek voltak az utolsó józan szavak Azóta az erkélyen virágzani kezd a petúnia Az óvoda kertjében álmosan sugdolóznak a fényes levelű nyárfák szűzies fiatalasszonyok szerelem ámulatában élő fiatal nők Én koffeinrészegségemre hideg tejet iszom Melled nem szabad kimondani