Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - Turcsányi Ervin: Az eredendő bűn (elbeszélés)

Egy falusi templom előtt kis csapat torlódott össze. Bent már mindent összetörtek, meggyaláztak. Valaki nehéz orgonahangokat próbált kihozni az ócska harmóniumból, de kakaofónia töltötte mega teret. Csüggedten jött ki, s szomorúbb volt mint valaha. — Mikor még munkaszolgálatos voltam — mondta egy mellette állónak—, hozzám rendeltek egy kedves-nővért, hogy próbáljon megtéríteni. Nagyon tisztességes ember volt. Kár, hogy aztán nem maradhatott végig velem—: így nem tudhatom higgyjek-e neki vagy sem? Nem a hitének—az emberségének ... Ez az én hitem, amelyből nem tudtak kitéríteni...

— Halljátok, hogy vonít egy kutya!?—kiáltott fel, mikor épp egy erdei úton támolyogtak. Nincs itt semmiféle kutya — mondták mellette.—Nézzetek csak jobban szét, biztos ott lapul a bokrokban! — Nem, sehol nincs kutya a közelben —felelték. — Lehet — hajtott fejet—, az én fülemben mindig vonít egy kutya. Kész őrület ez a hang, de nem tudom kirekeszteni, bárhogy akarom ... Azt hiszem jobb, ha nem mondom el, mióta van így .. . — Igen, jobb ha nem gondolunk rá — felelték.

Nem sokkal ezután egy felakasztott és felhasított hullát találtak. Letépve mellette feküdt egy ruha, amilyent ők is viseltek a táborban. — Túl jól táplált—mutatott ő a roncsra. — Ez nem közülünk való. Nézzétek: frissen tétovát szám van a karján! — Egy szökésben lévő kápó lehetett — jegyezte meg mögötte valaki. — Inkább egy tábori őr — toldotta ő meg —: egy kápó sem volt ilyen kövér ... — Talán tiszt volt — szólalt meg újra az előbbi hang. — Talán maga Hitler ... Mit csináljunk vele? — Ezt már csak leköphetjük — mondta erre ő —, de ezentúl jobban kinyitjuk majd a szemünket...

Még este is ez volt a téma. Egy árok partján összehordott avaron feküdtek. Délután sikerült tavalyi krumplit kaparni egy szántóföldön; most egyszerűen bedobták a sistergő gazba, hogy megkapják a lángok. — Ilyen gyáva csak egy fasiszta lehet — törte meg a tűz sustorgását—, hogy azok után, amit velünk tettek a mi bőrünkbe merjen bújni! Kit ölhetett meg a ruháért? Már el sem hiszem, hogy féltem tőlük . .. Pedig a félelem piramisa omlott össze ... Mi voltunk legalul, csak mi nem veszíthettünk. Ők attól féltek, hogy a mi sorsunkra jutnak, ha nem csaholnak elég lelkesen .. . Vigyázni kell, nehogy megmaradjanak, mert később bármikor belebújnak a mi bőrünkbe .. .!

Később, magukba szíva a tűz fanyar illatát, még a jövőről is beszéltek. Keveset és óvatosan. Arról is szó esett: érdem-e a szenvedés?

Mikor a tűz kihunyt, elmondott erről egy kis mesét, melyet a táborban talált ki. — Egyszer egy lepke olyan szerencsétlenül repült, hogy beletévedt egy tüskés bozótba, ahol letörtek a szárnyai. Lepottyant a földre, ahol hangyák rohanták rá, hogy feldarabolják és elvonszolják földalatti üregeikbe. De a lepke nem hagyta magát,s bár repülni már nem tudott, lábrakapott,elkezdte« felfelé kapaszkodni egy ágon. Szerencsétlenségére néhány hangya erős rágóival belécsimpaszkodott, de ő velük együtt tovább mászott a tüskék és tövisek közt. A hangyák lerágták hátsó majd középső lábait, hogy megállítsák, de ő megmaradt két lábával is egyre feljebb kapaszkodott. Már ezer sebből vérzett, mikor szemébe csapott a fény, elérte az ág csúcsát. A hangyák, amelyek még soha nem jártak ilyen magasan, reszkettek a félelemtől, és ész nélkül menekültek vissza sötét odvaikba. A lepke, míg tartotta ereje, gyönyörködött a fényben és virágokban, és boldogan halt meg, mert látta, hogy a világ továbbra is él és fényben fürdik, ha ő már nem is lesz ... — Majd újra lesznek gyermekeink—mondták a többiek —, akiknek ezt elmesélhetjük.

Másnap egy pajtában tértek nyugovóra. Nem sokáig pihenhettek, bár nagyon rájuk fért volna: az nap két kilóméternél is többet tettek meg. — Valaki jár kint! — mondta hirtelen egy hórihorgas csontváz. Sajátos félelem élt bennük. Ők, akik már mindenen túl voltak, az eszükkel féltek. Tudták: gyengék, mint a harmat, bárki egy újjal leteríti őket. — Nézd meg jobban! — szólt rá. — Többen vannak! — horkant fel a horihorgas rém. — Katonák! ... — Csendben torlaszoljuk el a kaput! — parancsolta fojtott hangon. — A hadifogság, Szibéria elől szöknek... Ők is haza szeretnének jutni... Bármi áron... Nem érintkezhetünk velük...! — Mi bújunk el!? — méltatlankodtak a többiek. Mi? Előlük!? Most!? — Nem értem: mire várnak? — mormogta a hórihorgas. — Csak éjjel mernek mozogni, mert nappal kiválogatják ,,, — Vigyék csak őket! — szűrte ki fogai közt. — Tegyenek valamit jóvá; akarva-akaratlanul, de nyakig benne voltak . . .! — Remélem — vette vissza a szót a hórihorgas —, úgy bánnak majd velünk, ahogy a fasiszták velünk! — Miket beszélsz!—komorodott el. Egy ilyen bosszútól elpusztulna a szabadság.

22