Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Turcsányi Ervin: Az eredendő bűn (elbeszélés)
A katonák egy szomszéd fészerbe húzódtak. Valamivel később újra lépteket hallottak.— Egy nő ha lad át a térségen — jelentette a hórihorgas —, bizonyára a tanyához tartozik. — Aztán nagy zaj támadt a csűrben. Odatódultak a deszkarepedésekhez, de semmit sem láttak. Vad hangok csaptak fülükbe: — Most te jössz! — Nem, én majd utoljára, mert vérbajos vagyok! — Mi történt ott!? — kérdezte egy fonnyadt fiatalasszony, de hangja arról tanúskodott: nagyon is tudja. — Bármi — mondta ő —, nem tehetünk semmit... — És ha én lennék ott, akkor is hagynátok!? — Nem te vagy ott — mondta elsötétülő hangon. — Átkozottak vagytok — tört ki az asszonyból—, ha tétlenül tűritek...! — Mindnyájunkat megölnének! — mondta. — Gyávák vagytok! Én oda merek menni! — forrt benne az elkeseredés. — Nem mehetsz! — mondta mély nyomatékkal. — Nekünk élnünk kell! — Különben is a nő ott: német! — vágta oda a hórigorgas. — Nem élek tovább köztetek! — kiáltozott a fiatal asszony. — Utolsó gazemberek vagytok. Nem akarok élni, ha ez lehetséges . . .! — Sokáig kellett lefogva tartania, hogy kárt ne tegyen magában. Amikor kint elhaltak a lázító hangok, csak akkor merte elengedni. Kimerültén zuhantak egymás mellé, annyi erejük sem volt, hogy sírjanak. — Átkozott háború! — rángott át agyán. — Hát vállalnunk kell a mocskát is!? .. . Ezen éjszaka után napokig nem jött ki egy hang sem a torkán. Túl közeliek voltak még a tábori emlékek, hogy tárgyilagosan vethesse össze az emberi természet és a fasizmus gyökereit. Múltjában kutatott, a választóvíz forrását keresve. Azt már tisztán kezdte látni: az embertelenség rákáttételei mindegyre benövik az egészséges korok testét is... Talán még benne is lappanghat egy kártékony csíra. .. Úgy gondolta: a jövőben az igazi emberi kapcsolatoknak kell ezt megfojtaniuk, mielőtt újra romlásba dönt... Soká-soká találta csak meg a hangot, amelyen újra meg mert szólalni. — Az én feleségem világtalan volt. Korábbi férje vakította meg féltékenységből eredő bosszúból: álmában sósavat locsolt a szemébe. Úgy ismertem meg, hogy többször átkísértem egy forgalmas úton. Egyszer, évek múlva, mikor már házasok voltunk, megjelent a voltférj, aki közben kiszabadult, s szemébe vágta áldozatának egy végtelenül rút ember felesége. Akkor ő még inkább meggyűlölte szerencsétlenségének okozóját, s még jobban megszeretett engem. Megértettem: ő csak az Ember Arcát látta, s nem azt, amelyik a vonásokba temetkezik. A mi arcunkon külön-külön és együtt helye van a rútnak és a közönségesnek is, de csak annyiban, amennyi egy festményen a vászonból kilátszik. A meztelen vászon — nem kép . . . Aki elveszti az Ember Arcát — a monumentális barbárság jellegtelen katonája lesz . . . — De mindent tegyünk a helyére — vette fel kis szünet után a fonalat.— Nem akarom,hogy glóriát fonjatok a fejemre, mert elvettem feleségül, s végig kitartottam egy vak asszony mellett. Súlyos bűn terheli az én lelkem: a felelőtlenség bűne. Egyszer, mikor még igen fiatal voltam, csúnyán eldobtam egy lányt, aki nagyon szeretett. Másnap egy öngyilkosságról adott hírt az újság, s az áldozat személyleírása rá emlékeztetett. Önként jelentkeztem a rendőrségen. Végighallgattak, majd megmutatták a hullát. .. Nem ő volt. De nem éreztem megkönnyebbülést. Én aláírtam egy halálos ítéletet, csak nem hajtatott végre ... Az emberiség is elkövette ezt a bűnt... A következő nap szépen és jól kezdődött. Mindjárt reggel látott egy eleven szovjet katonát. Amikor a láger felszabadult, még élőhalott volt: semmit nem értett, semmit nem érzett. A katona egy útelágazásnál állt, irányította a forgalmat. Valószínűtlenül fiatal volt— és mongol. Előtte csoszogott el, de nem volt mersze megszólítani. Valamiképpen azért üdvözölni akarta, s rágyújtott az „Amuri partizánok” című dalra. A katona felkapta fejét, de nem tudta: a csoszogó tömegben kitől ered a hang. S azért sem, mert ekkorra már többen is énekeltek, lángként terjedt a dal a nyomorultak országútján. Akkor látta, hogy a katona is velük énekel, s hol mosolyog, hol meg nagyon elkomolyodik, mint aki mérhetetlen felelősséggel érti és érzi az emberi egyedülvalóságot. Megfigyelte: a győztesek bizonyos utakat lezárnak, másokat meg nyitva hagynak a forgalomnak. így nagy emberfolyamok keletkeztek, melyek végtelenül lassan kelet felé hömpölyögtek. De nem igazi folyamok voltak, mert visszafelé áradtak a forráshoz, ahonnan egykor merítették őket. — Ha így mi, akik ellepjük az utakat, egy nemzetet alkothatnánk — mondta társainak—: nem lenne jobb vagy rosszabb a többinél, de biztos, hogy komolyabb, érettebb nemzedéket szülne . . . 23
