Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A szomszéd nyelvét is…
hogy minden nemzetiség kizárólag saját állami keretein belül, a számára adott társadalmi valóság koordinátái között mozogva — önállóan oldhatja meg problémáit. Ha másért nem, hát azért, mert ő ismeri —testközelből — a vele együtt élő népeket, mert szellemi önállóságra, teljes értelmiségi garnitúrára van szüksége, hogy nagykorú lehessen, azaz megálljon saját lábán, megmaradjon, tehát hazájában rangot vívjon ki magának nemcsak az alkotmány bástyáinak bevételében, hanem a szellemi-társadalmi élet keményebb, kíméletlenebb törvényei szerint is. E kitérő után, lássuk az okokat. Az egyik nem tartozik a magasztos teóriák körébe, de annál fontosabb. Közép-Kelet-Európa még egy-két évtizeddel ezelőtt is soknyelvű volt: természetes gesztusként, élettényként tudott sok nyelven. Úgy tűnik, az ifjabb nemzedékeknél a nyelvtanulás láza ugyan változatlan, ha nem fokozottabb, de szívesebben tanulnak franciául vagy angolul, mint szomszédjuk nyelvén. A házszomszédra gondolok, s csak másodsorban az állami szomszédságra, noha ez sem lényegtelen. Ezzel egyenrangú érintkezés formái szenvednek csorbát, de ha ezt még lehetne is rendeletekkel pótolni (Jugoszláviában például pótolják), azt már adminisztratív úton elérni lehetetlen (és erre is Jugoszlávia legvilágosabb példa), hogy egymást megismerjék: irodalomban, a szellemiekben. Enélkül nagyon nehéz a közös munka feltételeinek biztosítása, hiszen az ember legszívesebben azokkal dolgozik együtt, akiket ismer. Kölcsönösen ismer! A másik ok: a megfelelő vizsgálódások hiánya. Ezen a többségi nemzet csak anyagi eszközök felajánlásával segíthet (és ez nem kevés), de a nemzetiségi lét sajátos kulturális, szociológiai, politikai keresztmetszetét megadni belülről lehet. Nem egy kísérlet történik erre Jugoszláviában, Csehszlovákiában s természetesen Romániában is. Ezek azonban a kezdetek, s itt nekünk, mindannyionknak, akik élénk érdeklődéssel figyeljük e soknemzetiségű Közép-Kelet-Európa népeinek politikai, de lelki békéjét is — többet kellene tennünk... Ha nem tudom a szomszédom nyelvét, nem ismerhetem jól szándékait sem. Ez a nemzetiségi vidékek szokásos —sajnos, már megszokott— érzékenységi reakcióinak alapja. Nemcsak Közép-Kelet-Európában, hanem Nyugaton is, sőt ott ez az érzékenység nem egyszer polgárháborús veszélyeket lobbant fel. A szocializmus előnye az, hogy ezeket az érzékenységeket egyelőre intézményesen csillapítja. Megszüntetni még nem képes: túl hosszú a kölcsönös sérelmek listája, túlságosan sok a régi beidegződés az emberi lelkekben. A csillapítás viszont tüneti kezelés. A bajt teljesen ki kellene kúrálni, s ez minden olyan állam alapvető érdeke, mely biztonságban kívánja tudni állami létét, társadalmi rendszerét. A soknemzetiségű államok számára mindig intő jel lehet München és Bécs nyomorúsága. Tudniok kell: a szocializmus alapvető ellenfele az a túlfűtött nemzeti érzés, az a túlhajszolt sovén indulat, amely a kizárólagosság elvét igyekszik érvényesíteni, azaz nemzetének jólétét — tegye bár ezt szocialista jelszavak ürügyén — egy másik nép rovására képzeli el. Az a mi ellenfelünk, amikor a bajok tüneti kezelése, az intézményes csillapítás kétségtelenül fontos rendszere egyesek szemében a végső megoldás. De az sem kisebb baj, amikor a jövőre függesztett szemekkel a jelen talán kevésbé mutatós lehetőségeit hagyjuk elsikkadni. Ezek a jegyzetek vázlatos gondolatok egy közép-kelet-európai gondról, jelenségről. Romániában jártam, de többet és szélesebb körben kellett látnom. Nemcsak magyar kérdést. Meggyőződésem: a közös erőfeszítés, a kölcsönös jószándék, az egyre nyíltabb párbeszéd nélkül semmire nem megyünk. (1970 őszén, Bukarestben) 68
