Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A szomszéd nyelvét is…

az anyanyelvi kultúra művelésének feltételei Romániában (a legkorlátozottabbak), mások Szlovákiában (ahol külön problémát jelent a szlovák és az ukrán nyelv rendkívüli közelsége), megint más a helyzet Lengyelországban (a történelmi ellentétek elsimultak, de az emberi lelkekben olykor még tudat alatt hatnak, s a nyelvközelség itt is ismerős probléma); Jugoszláviában pedig újra külön kérdések akadnak (a lakosság alacsony arányszáma miatt a hivatalos képviselet fejletlensége).

Ez a különállás nem kedvez sem az irodalom fejlődésének, sem a hivatalosan mindenütt deklarált állampolgári egyenjogúság elvének. Hadd tegyem hozzá mindehhez: az irodalom itt voltaképpen másodlagos kérdés. Nemrég a nemzetiségi kérdés egyik legjobb magyar képviselője, a jugoszláviai dr. Rehák László tette szóvá a jugoszláviai magyarság önvizsgálatának „irodalomcentrikusságát”. Ő sem tagadja, hogy az irodalom vagy a kultúra vitáiban nem egyszer rendkívül komoly társadalmi problémák mutatkoznak, de ezeket mesterségesen az irodalmi élet keretein belül tartani, a távlati fejlődés szempontjából káros, hiszen nem bontakozhat ki egy-egy nemzetiség teljes ön- megismerése: az irodalomtól a történelemig, a szociológiáig, a gazdasági-politikai kérdések felvetéséig. Ha tehát egy nemzetiség önvizsgálata, tervei, sőt részben politikai képviselete is csupán az irodalom keretein belül érvényesülnek — s nemcsak az ukrán nemzetiségek, hanem nem egy helyütt a magyarok is ebben a helyzetben vannak —, ez serkentheti az anyanyelvi kultúrát, de rövidebb távon, magának az irodalomnak is hasznos, ha visszanyeri a nemzetiségi életen belül a természetes funkcióját.

3.

Ne feledkezzünk meg, mert nem lehet megfeledkezni a kérdés állami rendezéséről sem.

A soknemzetiségű állam: közép-kelet-európai realitás. Románia mellett leginkább tarka képet nyújt még Jugoszlávia, de végeredményben nincsen egyetlen állam sem ebben a térségben, melynek ne lennének kisebb-nagyobb arányban nemzetiségei. Holott az első világháború utáni trianoni rendezés a Habsburg-birodalom nemzetileg tarka konglomerátumát éppen azzal az indokkal bontotta szét, hogy egységes nemzeti államokat hozzon létre. (És nemzeti államokra törekedett az 1946-os párizsi béke is.) És azon nyomban megteremtette a miniatűr soknemzetiségű államokat, amelyeket tételesen is, hivatalosan is elismert, hiszen kötelezően írta elő a kisebbségvédelmi törvények meghozatalát a királyi Jugoszlávia, Románia, illetve a polgári Csehszlovákia részére.

A nemzetiségek helyzete azóta annyiban változott — ez, persze, nem csekély—, ami Közép-Kelet-Európában közös, tehát a társadalmi rend új formájában, a szocializmusnak, mint közös társadalmi feladatnak a kijelölésében. De nem változott abban, hogy a nemzetiségi lét tartós társadalmi jelenséggé lett. A statisztikai adatok az utolsófélévszázadban nem tudnak számottevő gyarapodást vagy épp csökkenést kimutatni a különböző nemzetiségek lélekszámában. Ami változik: a nemzetiségek egységes területi elhelyezkedése, ez — kivált az iparosítás következményeként — erősen csökkenti egy-egy város, járás, megye nemzetiségi lakosainak arányszámát. De nem változott ez a társadalmi jelenség abban a vonatkozásban sem, hogy miközben a nemzetiségi lét (és láttuk: korántsem csak magyar vonatkozásban!) újabb és újabb szellemi formákat, társadalmi gyakorlatot produkál — még sehol sem sikerült megnyugtatóan tisztázni történeti, szociológiai, politikai státuszát.

Több okból, s ezeken az okokon érdemes —atisztázás szándéka miatt — elgondolkozni. Mielőtt azonban ez okok némelyikére sort kerítenék, egy lehetséges félreértést kell elhárítanom. A közös gondolkozás igénye semmi esetre sem jelent beavatkozási, vagy gyámkodási szándékot. Az elmúlt félévszázad egyik legfontosabb tapasztalata,

5*

67