Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HORIZONT - E. Fehér Pál: A szomszéd nyelvét is…
Lássuk előbb a nemzetiség-nemzet viszonylatot. Hogy az elfogultság látszatát is kerüljem, az ukrán kultúra problémáját vetem fel. Azért is, mert találkozhattam a romániai ukrán kultúra néhány érdekes képviselőjével, azért is, mert — nemrég Budapesten, a Ivovi ukrán írószervezet elnökével, Rosz- tyiszlav Bratunnya! beszélhettem erről — az ukrán szellemiségnek ez egyik központi problémája. Azt említettem Rosztyiszlav Bratunynak, az ungvári ukránokról és magyarokról faggatva őt, hogy Illyés Gyula egyszer ötágú sípnak nevezte kultúránkat, irodalmunkat, hiszen a magyarországi ágon kívül ukrajnai, szlovákiai, romániai, jugoszláviai ága van, s e felsorolásból kimaradtak a Nyugaton élő és magyarul alkotó írók. Bratuny nevetett, s azt válaszolta: az ő sípjuk hatágú, mert Ukrajna mellett tekintélyes szellemi élettel kell számolni Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Jugoszláviában és Kanadában. Mindenütt folyóiratok és könyvek jelzik, elevenen él a külföldön élő, kompakt ukrán lakosságban a nemzeti hovatartozás tudata. Elegendő és keserű történelmi tapasztalatok tanították meg ezt a népet erre. A legnagyobb ukrán írók egyike, Ivan Franko irodalomtörténeti összefoglalója, Heinrich Gusztáv 1911-ben kiadott Egyetemes Irodalomtörténetének negyedik kötetében jelzi a kérdést. Részint arról van szó, hogy az ukrán irodalom — a cári birodalom viszonyai között — eleve kisebbségi, nemzetiségileg is elnyomott helyzetben kezdett. De maga az ukrán lakosság is több részre tagolódott Galíciától Bukovináig, tehát osztrákmagyar és román államiság keretei között. A milliószámra kivándoroltak pedig Kanadában alkotnak máig egységes népcsoportot. Miként alakul ma ez a viszony? Az Eperjesen megjelenő Duklja című ukrán folyóirat évfolyamait, romániai ukrán kiadványokat, újvidéki ukrán verseket hasonlítgatok. Közös tulajdonságuk a dialektus, a tájnyelv eléggé erős érvényesülése, de ez nem elkülönülést jelent. Természetes jelenség (ezt mi is tapasztalhatjuk a határokon túli magyar nyelv újabb alakulásában), hogy egyes fogalmakra az államnyelvből vesznek át szavakat. (Bonyolítja a helyzetet, hogy az államhatalom többször változott, tehát hol magyar, hol német, hol szerb, hol szlovák, hol román kölcsönszavak bukkannak fel.) Az is félreérthetetlen, hogy bár ezek az ukrán kisebbségi irodalmak sohasem éltek közös életet — eltérően a mi irodalmunktól — az ukrajnaiakkal az összetartozás érzése erős és feltétel nélkül érvényesülő jelenség. Ezzel szoros kötöttségben — és nyilván nem függetlenül az ukrajnai indíttatásoktól! —jelentkezik a különböző ukrán irodalmak közvetítő szerepe, tehát az újvidéki ukrán költő szerbeket fordít, az eperjesi Larisza Molnár Laco Novomeskyt tolmácsolja, a romániai szerzők, mondjuk Ivan Kovács, Kornyelij írod, Oreszt Maszikevics román poétákat szólaltatnak meg anyanyelvükön. Szóval: összetévesztehetetlenül ukrán irodalom ez a sokaság, a helyi jelleg érvényesítésével. Ám az állampolgári hovatartozáson túl, a kulturális hatások szükség- szerű és helyes érvényesülésével együtt világos, hogy Larisza Molnár számára a mérték nem a pozsonyi szlovák irodalom (bár nem független tőle), Kornyelij íródnak nem a román költészet eredményei jelentik a végső célt (noha befolyásolják ezek), hanem Makszim Rilszkij, Ivan Dracs klasszikus és kortársmagassága! Észrevehető viszont a különállás is. Két szinten, s végül mindkettőnek adminisztratív okai vannak. Az első szint az, hogy ezek a nemzetiségi kultúrák roppant keveset tudnak egymásról. A romániai ukrán költő szinte semmit nem tud avarsóiról, és az eperjesi is nehezen igazodik el az újvidékiek között. Arra figyelnek, ami Ukrajnában történik (ez a kapcsolat sem mindig zavartalan: politikai nézeteltérések, gazdasági bajok többször befolyásolják), de egymástól elszigetelten élnek. A második és mélyebb szint, amely különbségeket okoz: ez a szocialista országok különböző nemzetiségi politikájának gyakorlatából következik. Magyarán: mások az anyanyelvi iskoláztatás, 2. 66
