Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970
— számos példa mutatja, csak itt, Pilisen —, az a társadalomban, a munkában sem akar valami sokat elérni! Persze nem kerülnének olyan sokba a gyerekek, ha beosztással vagy ésszerűen nevelnék őket; ha minden, még a leggyengébb tehetősségű pilisi szülő is nem annyitakarna harmadszülöttjére ráhalmozni, mint a legnagyobb jövedelmű apa-anya az egyszem gyerekére—mint azelőtt a módosak az egykére. Ez a norma. S aki ezt áthágja, az nem pilisi!. .. Mi marad tehát! Marad az egyetlen gyerek, amelyiket „illően” el lehet látni, s mellette még akkumulálni is mód nyílik. Dél van. A szél ideveri a bátaszéki katolikus templom harangjának szavát. Az alsótagozatos gyerekek kizúdulnak az iskolából. Legalább a felük cigány. Haza nincs miért sietni, az ebéd csak egy óra felé lesz készen, vagy még később, mikor a vonatozók hazaérnek — elszélednek hát a szép parkban, leszaladnak a Dózsa-tóhoz, vagy kivágtatnak a Patyiba, buzogányt szerezni. Cigányok, magyarok együtt. Incselkednek útközben, labdát rúgnak, játszanak: homogén társaság. Ezek az apróságok még mentesek az előítéletektől, s az olyan nyilvánvaló különbségek sem zavarják őket, mint a ruha minősége, a nyakak és fülek tisztasága — vagy hogy a cigánygyerekek általában rakoncátlanabbak, élénkebbek. „Na, gyertek ide! Nem mertek ide feljönni!” — hivalkodik egy barnabőrű kis srác a tanácsháza vaskerítésének tetején, s a két sápadt, agyonpátyolgatott sárközi nébántsvirág csak irigykedve lesi. Valóban nem mernek oda felmászni, de nagyon imponál nekik amannak a merészsége. Valószínű, hogy azért is ragaszkodnak hozzá . . . A felsőtagozatosok négy órakor érkeznek, a decsi iskola napközijéből. Kicsit bódultak a benzinszagtól, motorzajtól, rázástól, ezért lassan, szinte ünnepélyesen szakadoznak csoportokra, utcák szerint. Pedig igyekeznek, mert éhesek. Bent kaptak ugyan ebédet, de hát volt már olyan diák, amelyik a kollégiumi koszttal megelégedett!... Magyarok és cigányok egy csoportban mennek, együtt beszélgetnek, míg útjuk el nem válik. Evés után majd újra kijönnek az utcára, birtokba veszik a falut— de többé már nem együtt! Külön csoportba verődnek majd a „falusiak" is, meg a „telepiek” is — hogy a Sárközben használatos disztingvált kifejezéssel éljünk ... A felsőbb tagozathoz már közelebb érződik a nagyok világa, hiszen a hetedik és nyolcadik osztályosok pályaválasztás előtt állnak, a pedagógusok tájékozódó kérdéseire kell válaszolniok, kérdőíveket kitölteniök — de legtöbbször már az ötödikeshatodikos is tudja, hogy mi akar lenni. A magyar. Az tudja. A cigánygyerek igen ritkán. Itt kezdődik az elhatároló különbség, s ennek tükrében már igen erős kontrasztot kap a rágott köröm, a mosatlan fül, a szakadt vagy foltos nadrág — a szertelenségről nem is beszélve! Egy ipari tanuló fiatal: „Játszottunk mi együtt, igenis sokat, Dodó például olyan jó szélső volt, hogy ha ő nem jött ki, nem is fociztunk, de aztán ... Az ember például birkózott velük, és akkor olyan izzadt szaguk volt. .. Meg egy időben rossz szokásuk lett, hogy ha leteperték az embert, a szánkba köptek. Igen, emlékszem, nyolcadikos korunkban ez igen nagy szokásuk volt nekik . . . Hogy miért! Nem tudom . . . Aztán elmaradtunk egymástól. Mi iskolába kerültünk, meg MTH-ba, ők meg . . . Dodó egyszer már ült is.” A felsőtagozatos telepi gyerekek rendszerint már túlkorosak, a fiúk fürgén izmosak, a lányok koraéretten fejlettek — ez is tovább növeli a távolságot, annyira, hogy az iskola után négy-öt évvel gyakran már nem is köszönnek egymásnak. Mintha áttörhetetlen és átláthatatlan falak ereszkedtek volna közéjük. Ahogy nő a pilisi gyerek, úgy komolyodik, úgy lassúdnak a mozdulatai, úgy hagyja el végképpen élénkségét, mely sohasem volt túl nagy. „Érik az eszük!” — mondják büszkén a helybeli felnőttek. Ha valamelyik házban ül az ember, és az utcán ricsaj támad, majdnem biztosra lehet venni, hogy nem falusi, hanem telepi gyerekek zajonganak. A pilisi serdülő nem zajong, nem gajdol az utcán (a fütty egyenesen modortalanság itt), még beat-számot sem, nem megy se a parkba, se a tóhoz, se a Patyiba . . . Egyáltalán, mintha nem is létezne a természet, amelyiknek pedig a közepében élnek. Ebből a szempontból akár a világ leghatalmasabb metropolisának legsivárabb negyedében is lakhatnának. De hova járnak egyáltalán? Egy tizenéves szakmunkás: „A motor! tetszik tudni. Az van. Hazajövök a melóból, bedobom a kaját, és nyomás szerelni! Mindig van mit bütykölni rajta. Elpepecsel az ember vele, aztán ha kész, gyerünk! Be Bátaszékre vagy Decsre vagy ki a pécsi országútra! Az jó, ott lehet repeszteni. Haverok? Hogyne . . . Nem tudom beállítani jól a gyújtást, vagy hiányzik valami vacak? Átlépek a haverhoz. Sokszor ott találok másik kettő-háromat, elbeszélgetünk, meggusztáljuk mindegyikét, aztán gyerünk, partiban motorozni! A lányok!. . . Tetszik tudni ... én utálom azt a szót, hogy udvarlás. Olyan múltszázadi. De járunk együtt. Ha felülnek a motorra, elvisszük őket a városba, presszóba, moziba. Csapatban! Csak csapatban, így legalább nem lehet nyálaskodni. Meg a szülők se zajonghatnak: megmarad az erkölcs, ami nekik olyan fontos.” Mások beszédéből is az tűnik ki, hogy ez a fiatalember valót állít: még nem udvarolt, és nincs is szándékában. Ellenben, mikor egy kicsit összemelegedtünk, elbeszélt valamit: Nyolcadik osztályos korában történt. Tavasz volt, az út mentén sarjadtak a füvek, s a szél a faluig hozta a dunamenti nagy erdőségek erjedésének illatát. Elindult Gemenc felé. Egyedül. Kószálni. A fák között aztán találkozott egy osztálytársnőjével. Beszélgettek. Aztán játszottak. Aztán csókolóztak. A késő este vetette őket haza. Másnap megint találkoztak. Harmadnap is. Aztán semmi. Vége lett. Rájöttek a felnőttek, és kicsú3* 35
