Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970

folták, meg elverték őket. „De különben is: gyerekes marhaság volt!” S komoran rám néz, hogy hiszem-e. Jogos a gyanúja, mert nem dőlök be arrogáns hangjának. Érzem, hogy ez a „gyerekes marhaság” fiatal, igen racionális fiatal életének egy féltve rejtegetett szép epizódja ... A félelmetes csak az, ahogyan takargatja.

S nem csupán ő van így. Számos társra akad ebben a motorizált, racionalizált, érzelemmentes masz- szában. Talán elsősorban a motorosok és lánypajtásaik.

Sárpilisen e sorok írása idején 93 15—19 éves fiatal van, belőlük 48 a lány és 45 a fiú. A lányok közül 11 jár középiskolába, főként gimnáziumba („mert manapság érettségi nélkül még férjhez sem mehet rendesen”), kettő fodrász-, három kereskedőtanuló, kórházban ápolónő 4, Szekszárdra jár betanított vagy segédmunkára (Műszergyár, Vasipari Vállalat, Óra- és Ékszeripari Vállalat) 16. Ez eddig negyven. Három férjhez ment, más faluba, 5 pedig téeszbe jár. Kettő állandó munkás az állattenyésztésben, három pedig időszaki gyalogos. — A negyvenöt fiúból 15 jár középiskolába, főként technikumba és szakközépbe („a gimnázium a fiúnak csak annyi, mint a semmi, a mai világban!”), főiskolára közülük is 4 jár, vasas szakmát tanul 12, felszabadult 3, különböző helyeken segéd- vagy betanított munkás 6, és a téeszben dolgozik (vagy valamilyen mezőgazdasági szakmát tanul) 10.

Ebből a felsorolásból már az is kihámozható, hogy kiknek van motorjuk (vagy kik vesznek a közeljövőben): főként az ipari szakmát tanult vagy tanuló, illetve a városba járó fiúk és lányok szeretnek gé- pesedni. Ez persze a bejárásukkal is összefügg, mert akkor nincsenek a vonathoz kötve, de kétségtelen, hogy egészen másként fest a falusi fiatal, amelyik motorral vonul be munkatársai közé, mint aki nap mint nap gyalog defetál ... A városi, az teheti, hogy nincs motorja, de a falusi sokszor még így is alacsonyabb rangúnak érzi magát! — A felsőbb iskolákba járó tizenévesek persze irigykedve szemlélik technizált társaikat, s a szüleiknek olykor meg kell vívniok a csatát: „Majd adok én neked, otthagyni az iskolát, egy rongy motorért!” S ha a gyerek még mindig értetlenkedik, akkor kivágják a tromfot:

, ,Lesz neked is, ne félj, autód lesz, ha jól tanulsz, és rendesen viseled magad!” Világos, hogy itt a felső klasszis öntudatát és normáit csepegtetik a bohó ifjúi fejekbe. Arra a társadalmi osztályra és rangra készítik fel őket, mely ma Sárpilisen az emelkedés netovábbja, s amelybe a már motorozó társaknak aligha lesz alkalmuk feljutni .. . Mert igaz, hogy nem minden középiskolás gyerekből lesz mérnök, orvos vagy agronómus („az se rossz, ha nem rossz”), de a hivatal, az iroda, az íróasztal már mindegyikre kacsint, s egy adminisztrátori állás havi 1200-ért a pilisi lány szemében mérföldekkel magasabban van egy fodrásznő, bolti eladó vagy gyári szakmunkás rangjától, hiába keresik ezek a nehéz ezreseket!

Emezek érzik is, hogy ők már szinte behozhatatlanul lemaradtak a pilisi ranglétrán, talán éppen ezért motoroznak olyan kitartóan, ezért vallanak olyan észbontóan „modern” nézeteket. De hát társas életnek csak kell lennie valahol!

Egy szakközépiskolás fiú:

„Volt focicsapat, nagyon szép helyezéseket értünk el a járási bajnokságban. A téesz meg az ÁFÉSZ adta a pénzt. Aztán tavaly felbomlottunk. A téesz azt mondta, eddzünk többet, különben leállítja a dotációt. Az ÁFÉSZ meg azt mondta, soroljunk be a bátaszéki csapatba .. . Volt, aki átment. Én nem tudok, az iskolától meg a vonatozástól ... A vonat, az különben jó, nem teher az, tetszik tudni. Összejönnek a srácok meg a csajok, más falukból is — elmarháskodunk . . . Miről beszélünk? Hát miről is beszélünk? Mindenféle hülyeségről, hogy ez meg az mit csinált, aztán meg a tanárokról — némelyikről bőven van mit —, a fociról meg a tévéről. Itt a faluban?. . Nem, itt nem járunk össze. Míg csak egy tévé volt Pilisen, az iskolában, addig elmentünk oda, de már senki se jár ... A mozi? Volt az is, minden héten többszöri előadással, de mostmár csak keddi napon jönnek vetíteni. Ócska keskenyfilmeket, amiket már Noé apánk is ki akart dobni a bárkából, csak a nagy rumliban bentfelejtette . . . Hát elmegy, akinek éppen nincs jobb dolga, néha én is — vagyunk vagy húszán, huszonötén. A harminc már sok. Odamegyünk, köszönünk egymásnak, álldogálunk. Aztán megnézzük az adást, és vége. Szevasztok! . . Ki-ki elmegy haza . . . Csak fiatal! Idősebb igazán csak elvétve jön oda.”

Pontos számvetések szerint jelenleg két fiú udvarol helyben, de azok is húsz év felettiek, és komoly szándékkal vannak. Decsi, bátaszéki, alsónyéki, de még őcsényi és szekszárdi fiatalok is jönnek ide a lányokhoz, az idevaló legény pedig ugyanezekre a helyekre. „Hát hogy udvaroljak én helyben, tessék mondani? Ha csak egyszer végigmennék egy lánnyal az utcán, már összeadnának vele a vénasszonyok!”

— fakadt ki végülis egy nyaggatott legény, s a szociográfus bőven restelkedett, hogy túl érdekesnek tűnő témát hajszolva, elfelejtkezett a megváltozott körülményekről! . . Mert valóban: a háború előtt, de még jó tizenöt éve is pontos formái voltak az enyelgésnek, szórakozásnak, játéknak, kedvtelésnek

— szóval mindannak, amire egy egészséges fiatalnak föltétlenül szüksége van, mint a napfényre vagy az oxigénre, s amit általában udvarlásnak szoktunk nevezni (tudnunk kell azonban, hogy itt sohasem hívták annak: a fiatalok szórakoztak, játszottak, csak éppen nem udvaroltak). Különböző elnevezések voltak aszerint, hogy milyen ürüggyel jöttek össze: kukoricahántás, tollfosztás, fonás, nyáron pedig labda- és társasjáték a réten vagy egyszerűen csak séta és éneklés az utcán. És mikor ezek már nagyon kezdtek kimenni a divatból (részint, mert a pilisi családok gazdálkodási struktúrája s ezzel életmódja, megváltozott, részint pedig, mert mindezeket kezdték rettentően falusinak találni), akkor jött jól kapóra a népi együttes, ahol hetenként többször összejöttek. Ezekből a találkozásokból fejlődtek ki a

36