Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970
tel, de ha ők nekiindulnak, tárva-nyitva várják őket a segédmunkási helyek a szívlapáttal, a peiszerrel meg a teherhordó gurtnival. Sőt: — Igaz, hogy gyerekeik tanulhattak az ötvenes években, de azok nagy többsége pedagógus, könyvtáros, népművelő vagy kistisztviselő lett,gyenge keresettel,tíz-tizenöt évig kivárt egy-, másfél szobás lakással, míg a gazdák gyerekei (szegény elnyomottak — mondják róluk) tévészerelők, autószerelők vagy gebinesek, híres jövedelemmel és jóléttel! Ráadásul: — Ma már nem a volt szegények gyerekei, hanem a volt gazdák utódai (gyakran már unokái) kerülnek könnyebben a felsőbb iskolákba, de még a jobb szakmákra is! Ez a rétegek és csoportok egymáshoz való viszonyának és abszolút lehetőségeinek képlete ma Sárpilisen, s ha a helybeli példák alacsony száma olykor kevés a bizonyításhoz (kinek a fia jár felsőbb iskolába, például), akkor támpontul ott az egész Sárköz, a maga impozáns precedenstömegével. A fő tendenciákat mindig ki lehet hámozni, s azok nagyon ritkán különböznek az egyes falvakban. Vannak azonban igen lényeges eltérések Pilis és a többi Sárközi községek között: Ezek között az első, hogy míg Öcsény, Decs, Alsónyék és Báta lakossága stagnál vagy alig-alig csökken, addig Pilis lélekszáma rohamosan fogy. Még 1950-ben is 939 ember él itt, külterületen-belterületen az 1930-ashoz hasonló arányokkal, s nem üt el lényegesen a családok átlaglétszáma sem. Az 1970-es népszámláláskor viszont az öszlakosság 781, 212 családban, egy család átlaga tehát már csak 3,7—kereken 0,8-as csökkenés negyven év alatt! Még jelentősebbek a változások külterület-belterület összehasonlításában. Külterületen él még 23 család, 144 fővel, egy család átlaglétszáma tehát 6,3 (0,7-es emelkedés!); míg belterületen lakik 189 család, 637 fő, az átlaglétszám tehát 3,3 (1930-hoz képest éppen 0,7-es csökkenés!). Soha ilyen alacsony! Még az egyke legnagyobb dúlása idején sem, az első világháború előtt és után! Még elgondol koztatóbb a helyzet, ha figyelembevesszük, hogy húsz évvel ezelőtt a cigánylakosság itt alig volt több kéttucatnál, ma pedig a százhoz közelít; s hogy a külterület hetven fős fogyása is belterületen jelentkezik pluszként. így a tulajdonképpeni falu fogyása nem nyolcvan fő, hanem mintegy 200, 220 — 35 — 40 százalék! Mi ennek az oka? A legkézenfekvőbb, mert a legmegszokottabb válasz itt az egyke. „Hát van még egyke?” csodálkoztak pesti ismerőseim, mikor erre fordult a szó. „Hogyne lenne, kérem, mondta egy társaságunkban levő fiatal sárközi férfi. És most már nem csupán mifelénk van az Ormányságban, hanem az egész országban.” S mikor a csodálkozók erre tiltakoztak, ifjú barátom így folytatta: „Tessék csak, számoljuk össze, hogy akik itt ülünk, egyenként hány gyermekünk van!” Ennyi impertinenciát a társaság már nem bírt el, gyorsan szétoszlott. Magatartásukban benne volt, hogy saját egy vagy egyse gyermeküket nem tartják egykézésnek, azt természetesnek veszik ugyanúgy, mint az országosan kevés gyereket. Egyke tehát csak ott van, ahol ezzel a hagyományt folytatják. Van ebben valami vészes hasonlóság a régi úri mentalitással. A Tolna megyei alispán annakidején igen harcolt az egyke ellen, de magának is egy volt, s nyilván igen megsértődik, ha ezt valaki a fejére olvassa! Akkor hangosan senki sem mérte a felsőbb rétegeket bírálni, fiatal sárközi barátom most elkövette, s e cselekedetével (amellett, hogy pesti ismerőseim faragatlan tuskónak minősítették) világosan jelezte a két korszak közötti különbséget. Akkor az egyke még csak szigetekben ütötte fel a fejét, s jórészt mentegetni, magyarázni, szégyellni való jelenség volt, részint természetellenessége, részint pedig a fajmagyarkodó propaganda miatt — ma jószerivel az ördög sem agitál az egyke ellen (az utóbbi időben, a kormány igen hasznos anyagi intézkedése előtt és után, már történik valami, de a témát boncolgató személyek igen könnyen megkapják a nacionalista jelzőt). Ám Sárpilisen jelenleg nem is nagyon lehetne agitálni, hiszen azt látják, hogy ami eddig dugnivaló volt életükben, az ma szerte Magyarországon gyakorlat lett. „Mért csúfoltak hát akkor bennünket? Irigyelték, hogy mi már akkor meg mertük tenni, amit ők csak a demokrácia szabadságában?!”Ami korábban csak úri kiváltság (és néhány református sziget gyakorlata) volt, az mára „közkincs” lett — s ilyenformán, torz módon, szintén demokratikus vívmány: együtt vettük birtokba a többi úri előjoggal... Az úri nők annak idején legtöbbször a fájdalomtól való menekülés, a kényelem, valamint alakjuk féltése miatt ódzkodtak a gyerektől. Ezek a szempontok a mai pilisi fiatalasszonyok között is élnek, és egyre inkább, mégis, a fő ok odább helyezkedik: Az úri életet elérni (régi fogalommal jelölve a mai pilisi életeszményt) sok gyerekkel nem lehet! S ha már a házat, a berendezést, a motort vagy autót összegürcölték, akkor sem lehet utód, hiszen két-három nyűgös kisgyerek mellett hogyan lehetne Szekszárdra presszóba járni, jugó tengerparton nyaralni, s télen a Tátrába utazni?! Akinek ma két aprós gyereke van, annak anyagi lehetetlenülése már fényes elriasztásul szolgál! Világos tehát, hogy a modern (vagy annak képzelt) életeszmény görcsös és mindenáron való akarása a gyermek megölő ellensége — s mint ilyen, édestestvére a régi, vagyonféltésből származó egykének! Azzal a különbséggel, hogy míg régen a pilisi családok kisebb részében volt értelme a szülésgátlásnak, addig ma szinte minden család érdekelt (csak a cigányok esnek ki, és néhány igen magaelhagyó família — ezekben van is gyerek!), mert 32
