Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Kunszabó Ferenc: Sárpilis, 1970
KUNSZABÓ FERENC Hazai tükör Sárpilis, 1970 Ha valaki 1960-ban azt mondja, hogy ebből a faluból egy évtized alatt ez lesz, amit ma látunk, hát bizony tömör hitetlenségre talál mindenfelé. . . A változás elsősorban nem a küllemben, a külalakban van, bár az sem elhanyagolható. Míg 1945—57 között 6 új lakás épült a faluban,s köztük két egyszobás, addig 1957—70 között 17, s ebből 8 kétszobás, ugyanannyi háromszobás, egy pedig négyszobás. A 6 darab ötvenhét előtt készült házból kettőben van fürdőszoba, míg a később épült 17 mindegyikében, s köztük 5 villanyboyler- rel van felszerelve! Ám a 17 új házban korántsem fekszik annyi tőke, mint azokban a bővítésekben, felújításokban, melyek a régi lakások jó háromnegyedét érintették. A jelenséget nem akarjuk túlértékelni: huszonöt év alatt minden lakást elkerülhetetlenül renoválni kell — de az már jellemző lehet, hogy ezek a bővítések és javítások majdnem kizárólag ötvenhét után estek. Hogy ez mennyire így van, és semmiféle kozmetikázott adat vagy adatközlés nem téveszt meg bennünket, annak bizonyítására álljon itt egy egészen másfajta példa. Az 1949—58 között meghaltak kivétel nélkül egyszerű kis műkő, beton vagy éppen fa fejfát, illetve keresztet kaptak a temetőben, míg a később távozottak egyre díszesebb és terjedelmesebb emlékjeleket. „Rákosi alatt demokrácia volt a temetőben is” — mondja kísérőnk, de meg kell állapítanunk, hogy most is az van. Míg ugyanis a felszabadulás előtt a síremlékeknek csak kisebb hányada díszes és terjedelmes — egyik-másik már egyenesen fényűző—, addig ma szinte mindegyik az, s túlzó egy sem találtatik. S ez az egész egységesülés megint csak összevág a falu képével. Alig találunk már nádfedeles, rogy- gyant falú, apró ablakos épületet—méltóan a lakosok anyagi helyzetéhez, s a község civilizációs emelkedéséhez: nincs már olyan utca, ahol legalább az egyik oldalon járda ne lenne, a valahai egytantermes, százéves bútorokkal berendezett „oskola” helyett több épületes, parkkal, játszóval övezett, tanműhelyekkel felszerelt komplexum áll, valóságos kis iskolaváros. Mellette óvoda és napközi. Új tanácsháza, új művelődési otthon és könyvtár, bekötőút Orbópusztára, pormentesített közutak, buszjáratok, sűrűn fúrt ártézikutak, modern orvosi rendelő, felújított, szépen berendezett italbolt, a templomot éppen most tatarozzák, jórészt államköltségen — s még mi minden, ami az új Sárpilis képéhez tartozik! Mindez azonban messze elmarad az emberi változásoktól. Vegyük először itt is a külsőt. A még felszabaduláskor is szinte általános népviseletnek csak itt-ott leljük nyomát, főként idős nőkön. Az öltözet városi, anyaguk jó,szabásuk modern, váltogatásuk az évszakhoz, időjáráshoz és alkalomhoz illő. Egy-egy délutáni vonattól jóformán annyi miniszoknya és fodros blúz, illetve színes ing és szűk nadrág vonul, ahány fiatal éppen hazafelé tart. (És elég sok tart, mert most cseperedett föl a „Ratkó-gyerekek” utolja.) Nemcsak mind disztingváltan öltözött, hanem csinos, szép termetű, és választékos viselkedésű: ordenáré fiatalt (és felnőttet), vállra lógó hajat és bozontos szakállt itt nemigen találhatni csakúgy, mint fiúnak látszó lányt, és lánynak kinéző fiút sem. A szélsőségeket Sárpilis sohasem kedvelte,esetleg csak elviselte, s most, hogy módja van rá (és amiben módja van) kiiktatja életéből. Az öltözködést, a házakat és a lakberendezést nézve ma már alig találhatunk különbségeket — a társadalmi csoportok azonban jelen vannak, s ha a fenti mutatókkal nem „foghatók", akkor jellemzően kimutathatók a vágyakban, a tervekben, a sorsok alakulásában. Ha a decsi 260 nagygazda helyben szinte teljesen megsemmisült, mert az elköltözők legtöbbször még a nagyszüleiket is elvitték — akkor a pilisi volt módos csoport szilárdan helyben maradt, sőt (tizenöt év előtti helyzetéhez képest) kivirágzott. S nem csupán az idősek többsége dolgozik a téesz- ben, hanem az embersorba érkezett fiúk és lányok viszonylag nagy része is. Az általános iskolázási láz közepette ez meglehetősen érdekes jelenség, de megvan a maga nagyon is reális magyarázata: az ötvenes években a nagygazdagyerek nemigen tanulhatott. A hatvanas évek elején a középiskolát elvégezhette (de még akkor is gyakran úgy, hogy letagadták a származást, ha sikerült), de feljebb már elvétve juthatott. Ezért aztán az e csoportba tartozó,faluból kitörni akaró gyerekek az ipari szakmák felé húzódtak, mert arra volt szabad az út,s mert maguk is az irányba vágytak (hogy a megbélyegző és lebéklyózó származást lerázzák magukról és majdan utódaikról). Milyen pályákra mentek? Kezdetben kőmívesnek, ácsnak, bányásznak és kohásznak a messzi ipari vidékekre, később esztergályosnak, lakatosnak, bádogosnak és villanyszerelőnek a szaporodó szekszárdi munkahelyekre — megint később, a hatvanas évek derekán pedig megrohamozták a gyorsan felnövekvő szolgáltatási ágazatokat—, sőt a már egyéb szakmát szerzett középkorúak nagy része is ide váltott át. Ilyenformán, ha az ember Pakson, Szekszárdon, Bonyhádon vagy éppen Bátaszéken ma pilisi származású autószerelővel, elektroműszerésszel, tévészerelővel vagy másrészt védőnővel, fodrásznővel, bolti eladóval találkozik, akkor az majdnem mindig volt kulák (vagy jó középparaszt) családból származik. A szülők és az otthonmaradott testvérek megülnek a szilárd alapozású nagy házakban (nekik 30
