Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Goór Imre: Akit a sós hullám elkapott (vers)
virágait a kikötő s a város, hol üzekedve együtt hentereg kőcsipkés múlt a bazáros jelennel s míg a szűkülő szemhatáron jövő sarjad: álom, az életen s halálon, egymásba mar a sárkány Ég s a Tenger. — Láttad a császárt? rég alászállt: Diocletián húgyszagú, vandál házán a bamba turisták töketlen hada le-föl szaladgál. — Láttad a vezért? szent négy fal áll, amerre ment; kiégett négy fal, bő hegyi szandál. Mennyekből beleléphet felséges ura a dalmát égnek. — Mestrovic messze jöttél! Önvesztő tűznél - ködnél vadolajfába, tömör kövekbe nőttél. A tengerrel pöröltél. Tengerrel mennydörögtél. Teremtettél és öltél. Lábadnál áll a város, pecséttel kilenc-záros. Szirtraj vigyázza, sóvirágos, szélvájta, kilenc élű. Sugárkötegben zeng a város, harmad kor-álmú, harmad kor-pihegésű, harmad kor-érintésű. A nagy Idő remeg itt, Az Egy kristálydarabja; láng meg nem égeti, föld be nem fogadja. Tartanám sikló-testét, szökik, szélkapott, sebes habban . . . majd fenn röpül a parti hegyeknél magasabban.
