Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Goór Imre: Akit a sós hullám elkapott (vers)
küszöbök, hátak, zátonyok sekélyvizében hánytorog, részegen lendül, arca fénylik, ledönt, elsimít, túrzást épít; megáld, könyörül, megríkattat, letiportat és magasztaltat; csillagot bölcs által beszéltet, önlelke ellen hajtat térdet. . . A nagy idő remeg itt, az Egy kristálydarabja. Láng meg nem égeti, föld be nem fogadja, szobrász nem vésheti, pásztor ki nem faragja . . . Tartanám sikló-testét: szökik szélkapott sebes habban; s fennen szárnyal sugárhajtású gépként, parti hegyeknél magasabban. Virradóra horvát, makedón hegyeken fut a bóra: süket homályt fal, jégfelhőt von, Cetina-völgyön, Neretva-hídon átbucskázik... Tengeri síkon gáttalan robog parázsló Afrikáig. — Ó, roncsok, roncsok, roncsok! gályákéi, gépkocsikéi: patakaréjos öblök mélyén! Hasadt mészkövek meredélyén! Tükörképek, alázuhantak, vízkonzerváltak, napaszaltak! Leng a víz, táncol, föltarajlik, összefogódzik, szétviharzik . . . Gördül a hullám, vad bika hajtja, szarván lobog az isten napja. Karsztbilincséből rángva emelkedik a behemót test, lélegzik, melle kitágul,
