Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Jókai Anna: A labda (regényrészlet)
Hirtelen érezte a konyakízt a nyelvén. Őrülten kívánta egy pillanatig. — A májam — ismételte, zsebkendőbe temette az orrát, mint aki náthás. — Első az egészség — mondta Patkó —, ez közhely, ugye. „Egyszer se voltam beteg — gondolta Melinda —, egyszer sem, az utolsó öt évben. Kiszolgáltam őket, ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam. Összesítés, kimutatás. Hat éjjel, egyfolytában, a háztartások tüzelőrendszerének feltérképezése — egyenesen a minisztériumnak. Felelős aláírással.” — Nemsokára vége — Patkó újabb féldecit rendelt. — Az alhadnagyunk már a tükör előtt ácsorog. „Mégis más főelőadót hoztak. Csak hitegettek. Eveken át. Aztán: valaki mondott valamit, kartársnő, valakinek. Kibogozhatatlan intrikák. Önállóság, félszárnyon. Ötezer és ezerkettő, havi fix alsó- és felső határ, tehát nálunk háromezeregy az átlagkereset . . . Biztos ez, Matejka elvtárs? Egészen biztos? Igaz ez így? — Demagógia. Hatásköri túllépés. De jó is volt az a konyak, de áldott. Most már, hála légyen, minek?” — Tulajdonképpen maga nagyon rendes —-mondta Patkónak —, jár a szája, de halálra strapái ja magát . . . — Ne. Ne dicsérjen. Tudja, hülyébb ember kell ide. Aki kevesebbet tesz, de azt a keveset lelkesebben. A katonák sorakoztak, engedelmesen, megcsitulva, mintha most kezdenék az igazi darabot. — ... mert én minden nap megpróbálom. De ugyanakkor, párhuzamosan, érti, párhuzamosan nevetek az egészen. — Kétségtelenül, van ebben némi Danaida-íz ... — mondta Melinda —, de Kenderes nem érzi. Ó büszke. Óriási lépés, szerinte. — És lehet, hogy nem is hazudik. Ha az ember folyton látná a béka egykori fenekét. — Tegyük meg a dolgunkat — mondta Melinda anyásán —, mindenki a magáét, tiszta lelkiismerettel. Egy jottányival se többet, és kész. — Ahhoz túl közel vagyunk — Patkó ingatta a fejét, a büfés szaladt a harmadik itallal, kérés nélkül. — Irritálnak az állandó ingerek, a cselekvésre. — Ohó — kiáltotta Melinda —, én ide visszavonultam. Nyolc órás, pontosan bekeretezett munkára. Önként. A romlatlan csendért, nyugalomért. . . —• Apolgassuk kertünket — bólogatott Patkó —, nem iszom többet, már jó . . . Szóval önként. Én viszont büntetésből. — Ez csak vicc . . . — Művészettörténész vagyok, egyetemi diplomával, de alig indultam el a szakmában. Higgye el, ez nem álszerénység ... és akkor kikészítettem magam. — Ötvenhat? — kérdezte Melinda részvéttel. — Hatvanegy — felelte Patkó Béla és nevetett. —- Látja, ez benne a vicc. Ötvenhatban betegen feküdtem vakbélgyulladással, elgennyesedett, majd belehaltam . . . fütyültem én akkora „helyzetre” ... Hatvanegy. Akkor kezdtem el pofázni, szakmailag, semmi tilosat, ne értsen félre, csak, ahogy mondják utólag, „megalapozatlanul”, „felelőtlenül”, mert megijedtem a túl sok egyforma hang közt, hogy lemaradok valamiről, érti, hogy leszek a „szürkék hegedőse” . . . Nem politika. Nem izgatás. Csak valami idegenség. Cinizmus. Szokatlan definíciók . . . S mire észbekaptam, sehol se kellett, amit firkáltam. És még egy vékony réteg se állt mögöttem, érti, senki, s akkor ideraktak, átmenetileg, meg is köszöntem. Néha azért írok — elárulom —, négerben, más neve alatt, pénzért és nem is rosszul talán. — Semmi se örök . . . Miért nem próbálkozik újra? — Nincs hozzá kedvem — mondta Patkó. — Nem hiszem, hogy érdemes. — Na látja — mondta Melinda. Hátradőlt, a győztes pózában. — Hát ezért vonultam ki én is. Iszonyú a karriervágy. És még iszonyúbb, amit megteszünk érte. Csupa hiábavalóság. Hideg-meleg- fürdő kívül, belül, dehát az ember mégsem acél . . . — Hát nem — mondta Patkó. — Hogy részeg vagyok, ugye fel se tűnik? — Amikor már harmadszor dobták vissza a kinevezésemet, azt mondtam magamnak: elég. Ismeri azt, amikor az ember azt mondja valamire: elég? — Nem — Patkó forgatta a poharat —, nekem az nem sikerül. — Leszereltettem a névtáblámat a hivatalban. Pedig volt akkora, mint a Kenderesé. Egy hónap alatt felszámoltam Budapestet. Tizenkét helyből választottam, éppen ezt. A legkisebbet. — Ugyan miért? 12