Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 2. szám - Jókai Anna: A labda (regényrészlet)

Hirtelen érezte a konyakízt a nyelvén. Őrülten kívánta egy pillanatig.

— A májam — ismételte, zsebkendőbe temette az orrát, mint aki náthás.

— Első az egészség — mondta Patkó —, ez közhely, ugye.

„Egyszer se voltam beteg — gondolta Melinda —, egyszer sem, az utolsó öt évben. Kiszolgáltam őket, ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam. Összesítés, kimutatás. Hat éjjel, egyfolytában, a háztartások tüzelőrendszerének feltérképezése — egyenesen a minisztériumnak. Felelős aláírással.”

— Nemsokára vége — Patkó újabb féldecit rendelt. — Az alhadnagyunk már a tükör előtt ácsorog.

„Mégis más főelőadót hoztak. Csak hitegettek. Eveken át. Aztán: valaki mondott valamit, kartársnő, valakinek. Kibogozhatatlan intrikák. Önállóság, félszárnyon. Ötezer és ezerkettő, havi fix alsó- és felső határ, tehát nálunk háromezeregy az átlagkereset . . . Biztos ez, Matejka elvtárs? Egészen biztos? Igaz ez így? — Demagógia. Hatásköri túllépés.

De jó is volt az a konyak, de áldott.

Most már, hála légyen, minek?”

— Tulajdonképpen maga nagyon rendes —-mondta Patkónak —, jár a szája, de halálra strapái ja magát . . .

— Ne. Ne dicsérjen. Tudja, hülyébb ember kell ide. Aki kevesebbet tesz, de azt a keveset lelkesebben.

A katonák sorakoztak, engedelmesen, megcsitulva, mintha most kezdenék az igazi darabot.

— ... mert én minden nap megpróbálom. De ugyanakkor, párhuzamosan, érti, párhuzamosan nevetek az egészen.

— Kétségtelenül, van ebben némi Danaida-íz ... — mondta Melinda —, de Kenderes nem érzi. Ó büszke. Óriási lépés, szerinte.

— És lehet, hogy nem is hazudik. Ha az ember folyton látná a béka egykori fenekét.

— Tegyük meg a dolgunkat — mondta Melinda anyásán —, mindenki a magáét, tiszta lelkiismerettel. Egy jottányival se többet, és kész.

— Ahhoz túl közel vagyunk — Patkó ingatta a fejét, a büfés szaladt a harmadik itallal, kérés nélkül. — Irritálnak az állandó ingerek, a cselekvésre.

— Ohó — kiáltotta Melinda —, én ide visszavonultam. Nyolc órás, pontosan bekeretezett munkára. Önként. A romlatlan csendért, nyugalomért. . .

—• Apolgassuk kertünket — bólogatott Patkó —, nem iszom többet, már jó . . . Szóval önként. Én viszont büntetésből.

— Ez csak vicc . . .

— Művészettörténész vagyok, egyetemi diplomával, de alig indultam el a szakmában. Higgye el, ez nem álszerénység ... és akkor kikészítettem magam.

— Ötvenhat? — kérdezte Melinda részvéttel.

— Hatvanegy — felelte Patkó Béla és nevetett. —- Látja, ez benne a vicc. Ötvenhatban betegen feküdtem vakbélgyulladással, elgennyesedett, majd belehaltam . . . fütyültem én akkora „helyzetre” ... Hatvanegy. Akkor kezdtem el pofázni, szakmailag, semmi tilosat, ne értsen félre, csak, ahogy mondják utólag, „megalapozatlanul”, „felelőtlenül”, mert megijedtem a túl sok egyforma hang közt, hogy lemaradok valamiről, érti, hogy leszek a „szürkék hegedőse” . . . Nem politika. Nem izgatás. Csak valami idegenség. Cinizmus. Szokatlan definíciók . . . S mire észbekaptam, sehol se kellett, amit firkáltam. És még egy vékony réteg se állt mögöttem, érti, senki, s akkor ideraktak, átmenetileg, meg is köszöntem. Néha azért írok — elárulom —, négerben, más neve alatt, pénzért és nem is rosszul talán.

— Semmi se örök . . . Miért nem próbálkozik újra?

— Nincs hozzá kedvem — mondta Patkó. — Nem hiszem, hogy érdemes.

— Na látja — mondta Melinda. Hátradőlt, a győztes pózában. — Hát ezért vonultam ki én is. Iszonyú a karriervágy. És még iszonyúbb, amit megteszünk érte. Csupa hiábavalóság. Hideg-meleg- fürdő kívül, belül, dehát az ember mégsem acél . . .

— Hát nem — mondta Patkó. — Hogy részeg vagyok, ugye fel se tűnik?

— Amikor már harmadszor dobták vissza a kinevezésemet, azt mondtam magamnak: elég. Ismeri azt, amikor az ember azt mondja valamire: elég?

— Nem — Patkó forgatta a poharat —, nekem az nem sikerül.

— Leszereltettem a névtáblámat a hivatalban. Pedig volt akkora, mint a Kenderesé. Egy hónap alatt felszámoltam Budapestet. Tizenkét helyből választottam, éppen ezt. A legkisebbet.

— Ugyan miért?

12