Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Jókai Anna: A labda (regényrészlet)
— Az kevés. De hiába. Ha nincs bevétel, Kenderes megőrül . . . — No és a színészek — szólt bele Melinda —, azok se szeretnek a puszta falaknak játszani. — Drága kartársnő — Patkó szelíden megfogta a könyökét —, próbáljon kicsit hallgatni. Üljön csak oda a negyedik sorba. Én még bekukkantok az öltözőkbe. — Már mindent elintéztem — mondta Melinda dühösen —, mit okvetetlenkedik? Víz, szappan van, fény van, mi kell még nekik? — Talán rá akar feküdni a Gertrudisra —mondta Rókáné, és sóváran követte a férfit a tekintetével. — Elég jó dög ez a Gertrudis, persze csak messziről, mert másképp, én nem vennék fel olyan kitaposott cipőt ... És ez a fekete ingpulóver, csak még jobban kiemeli a markáns arcélét ennek a Bélának ... — Furcsa figura ... — Az. Furcsa. S ami kering róla, csupa legenda. Nyolc éve él itt, vett magának egy kis parasztházat Külsőhegyalján, teleaggatja mázas cseréppel, repedt tányérokkal . . . Jómúltkorában összegyűjtöttünk egy „Szüret” témájú képkiállítást, az egyik ráérő festő leruccr.nt hétvégén, látjuk ám, áhitato- san kezel Patkóval, utána elmennek inni, s azt mondja nekem a festő másnap reggel, amikor kikísértem a vonathoz: Tudja-e elvtársnő, ki ez a Patkó Béla. . .? Nem úgy kérdezte: ki volt, hanem hogy ki . . .? — No és kicsoda? — Azt aztán nem mondta, kutyául be volt rúgva, még reggel is . . . De hogy valamikor főmufti volt, ide a rozsdás kést.. . csak rá kell nézni, ahogy viszi azt a klassz, elegáns testét... A katonák jókedvűen zsibongtak az előcsarnokban, be-bekukkankották a ponyvával letakart meszeshordókba. Melinda elfoglalta helyét a negyedik sorban. Előtte nők ültek, gyöngyös kisestélyiben, férfiak, fekete nyakkendővel, fekete zoknival. Lányok és fiúk, könnyű nyári ruhákban, s kezükben szorongatták a stencilezett műsorfüzetet. Már a harmadikat is elcsengették, de csak néhány katona szivárgott be, egyikük rnegtörölte cipőjét a kókuszszőnyegen, foghíjas fésűjével áthúzkodta rövid haját, s mintha misén lenne, összekulcsolta ölében a kezét. A többiek perecet ettek, mogyorós drazsét, tartogatták a kis zacskókat súlyos markukban. Sötétedésre Patkó is besietett. — Miért nem hajtják be a népet? — kérdezte Melinda idegesen. — Humperer néni tíz perce mást se csinál . . . — Addig ne kezdjenek! — Három és fél óra visszafelé az út, busszal. Mit akar, hajnalra érjenek haza ezek a szerencsétlenek?! Gongütés, függöny. A zsinórpadlásról friss festékszag áradt a nézőtérre. „Szerencse — gondolta Melinda elégedetten —, hogy legalább a színháztermet befejezték. Igazán gondozott, reprezentatív, vidéki viszonylatban.” Csend. Milyen kellemes csend, alig hatol be a külső zsibongás. Most majd várhatnak a buták, jelenetvégig. Ottó kicsit öreg. Biberach fiatalabb. Furcsa szereposztás. És a díszlet, így közelről, kopott. „De sírt, midőn valék vele, sírt, Biberach!” „Nevetni vagy pedig könnyezni, az mindegy az asszonyoknál.” A két hátsó ajtó felpattant. Becsörtettek. Csapódtak a székek. — Ezek már nyomják a sódert! Röhej. „És még ma kell, hogy ő enyém legyen, szerelmet érzek én, s csak az meríthet végnélkül édes Elysiumba . . .” Cuppogás. Melinda rémülten felemelkedett a sötétben. Úristen. Ezek isznak. Sörösüvegből. — Béla — suttogta —, Béla, mi ez? — Csend legyen — kiáltotta Patkó Béla —, vagy menjenek ki. 9
