Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Jókai Anna: A labda (regényrészlet)
— Azt is lehet — rikkantotta egy katona a nyolcadik sorból. A nyolcadik sor fölcsapta a székeket, az előcsarnoki lámpa fénye a súgólyukig vágott. Gertrudis bevonult, teljes díszben. Csengett a hangja, véghetetlen fennsőbbséggel: „Ottó, no jöjj! Látod, leereszkedek, s magam jövök hozzád .. — Ki hívott? Röhej. Képváltás, percnyi függöny. — Talán ha kiállnánk az ajtóba — mondta Melinda. — Maga jobbra, én balra ... és lezárnánk a büfét. — És az erkély? Különben is, itt a sarkon a bormérés . . . akkor már inkább sört — Patkó részvéttel nézett Melinda feldúlt arcába. — Nyugodjon meg. A második részre a fele elkábul, elalszik, vagy be se jön. Csak az első felvonást kell átvészelni. Petúr belép. „így? Ördög és pokol! Bizony majom mind egytől-egyig. Ó te szép nevű magyar, — Magyar? Hej, félre oktalan aggodalom. Mit használ itten a fogcsikorgatás?” Petur veri a fejét. „Bolondos agyvelő!” Székcsapód ás. — Lajos! Hozzá’ má’ nekem is ... Az első sorok mereven ülnek, abbahagyták a hiábavaló pisszegést. Konok arccal nézik a színpadot, méltósággal, tarkójukról sugárzik hátrafelé a gyűlölet. Tapsolnak, egy kislány látcsövet emel a szeméhez. Bánk érkezik, szomorú, zavarodott, fáradt. „Petur! Ha! — hogy mindent így kelletik találnom —” — Nem bírom — mondta Melinda —, ne haragudjon. Megfulladok . . . Kisurrant az ajtón, négy kiskatona között. A büfénél söröskupakok, mustár széttaposva, a kirendelt Közért-büfésről szakad a víz. — Őrület, micsoda forgalom — mondja büszkén. A katonák iszogatnak, fecsegnek. Mint egy hangulatos klubdélután. Végigszaladt az oldalfolyosón, a kertig. Az exgondnokék gyorsan bezárkóztak. Fázott a nyugágyban. Augusztus végi este. Fény hullt a kopott fűre. Négy egyforma, kicsi négyszög. Az öltöző ablakai. A színészek már biztosan ideggörcsben fetrengenek. így játszani! „De hát semmi közöm hozzá” — gondolta, simogatta hidegedé bőrét. — „Huszonötezer csak a világító berendezés. Én biztosítottam a tárgyi feltételeket.”« „Lefekszem — határozta el—, és nézem az ablakból a csillagokat. Megszámolom, mennyi hullik le egyetlen óra alatt.” Az első rész éppen véget ért, a jegyszedők kinyitották a szellőzőt. A ládákban gyűltek az üres sörösüvegek. Az ügyeletes rendőr ki se jött, szundikált a párnázott zsöllyében. Csak szórakoznak. A katonaságnál verekedés kizárva. „Átvágok rajtuk — gondolta Melinda — fel, egyenesen az emeletre. Hideg vízben letussolok, torna, egészséges álom reggelig.” Mégis felment az öltözőkhöz, hogy meghallgassa kívülről, milyen a hangulat. Tárva-nyitva az öltözőajtó. Gertrudis ül a fonott széken, mezítláb, fején korona. Tépett papírzacskó az aranyruha fodraiban. Eszik. Hosszú szár kolbászt harap, savanyú paprikával. A többiek kártyáznak a felfüggesztett lepedő mögött. — Borzasztó — mondta Melinda őszintén —, iszonyúan sajnálom magukat. — Miért? — kérdezte Gertrudis teleszájjal. — Az a vezetőféle már előre figyelmeztetett. Különben is, ez még istenes. Játszottunk mi már összetolt teherkocsin is, előadás közben odajöttek a gyerekek a gumikerekekhez pisálni. 10
