Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - Jókai Anna: A labda (regényrészlet)
Minden más lesz. Minden. Emlékszem, gyermekkoromban nyaraltunk valahol. Már nem tudom, hol- De az az orgonabokor és mögötte a sámlim, ma is látom ... az én birodalmam . . A gyerekek átbukfenceztek a lábán, aztán egy éles női hang hívta őket vacsorázni. A leégett pirítósszag kitódult, megtelepedett. Károly szerette a pirítóst. Ezt a büdös pirítóst. Még a pongyola is beitta a szagát. A hálóing is alatta. És akkor megkérdezte: miért vagy mindig zsírszagú? — Nem —figyelmeztette magát hirtelen. — Emlékezni tilos. Különben is öt perccel múlt hét. Délelőtt biztosan zavartalanabb. Ki kell lesni a megfelelő napszakot. Csodálkozva látta, hogy még mindig világos a könyvtár, az oldalbenyílóban. Az a kis penészvirág, az óriási szemüveggel még ott gubbaszt a falépcsőn. — Mit csinálsz, kislány? — szólt be, puszta udvariasságból. — Olvasok — felelte a kislány, s hihetetlenül csúnya arcocskáját kiemelte a könyvből. — Olyan keveset olvashattam a főiskolán a rengeteg vizsga miatt! — Miért nem otthon olvasol? — Tetszik tudni, én kint lakom a Szélen, ott kaptam szobát, a pózna már megvan, de még nem kapcsoltak rá áramot . . . — Pesti vagy talán te is? — Pesti, á, dehogy . . . irsai, Szabadirsa . . . örültem, amikor idehelyeztek, azután az el hagyatottság után főnyeremény, itt mégis minden mozgalmasabb . . . — Remélem, nem — mondta Melinda fanyarul. — Hát csak gyújtsd az olvasókat. — Innen nem is megy ki senki könyv nélkül — mondta a kislány büszkén —, legfeljebb leteszi otthon a polcra, egy hétig, de akkor is javul a statisztikánk . . . Tetszik tudni, milyen fontos a statisztika? — Ezt is oktatták a főiskolán? — Ravasznak kell lenni — nevetett a kislány, megmutatta lyukas fogait —, ha Pali bácsi nem olvas, majd olvas a kispalkó ... ha sokáig ott áll az orra előtt. Én ebben optimista vagyok. „Talán neki van igaza — gondolta Melinda, rágcsálta a reggeliről maradt kockasajtot a szobájában — és nem az ilyen tessék-lássék Patkó Béláknak. Dehát nekem ehhez semmi közöm. Szívességből, ha betekintek, az elején.” Színházi előadás, mégis átcserélte a kockás blúzt halványzöldre, a borostyánláncot nyakába akasztotta. A borostyánlánc Sándor ajándéka, még a válás előtt hozta Opatijából, vissza is perelte a bíróság előtt, a vagyoni megosztásnál, felszámolta ezerkettőbe, de a bíró . . . Károly ebben nagyvonalúbb volt, bár a lakáshoz ragaszkodott, ha egyszer öröklakás és az ő nevén . . . Kérem, ő jött hozzám, ezt hajtogatta, a keresetnek persze hogy helyt adtak, de az a vacak garzon, kinek is kell? Észbe kapott, lecsatolta gyorsan a láncot. Majd később ráér hordani. Most még nem. Még taposni kell egy kicsit a földet a múlt felett. Megelégedett a vékony aranylánccal. Anyai örökség, fityegett már a végén kereszt, ötágú csillag, rubinszív—most nem fityeg semmi. A rubinszívet Sándor dugta zaciba, mire keresték, a Bizományi eladta. — Most már aztán gyerünk — mondta félhangosan, idegesen —, gyerünk, amíg nem késő . . . Atkefélte hosszú, mogyorószín haját, a felkunkorodó hajvégekkel. Praktikus frizura. — A ruhatári számok lebélyegezve? — kérdezte a házi asztalost. Ő vállalta a ruhatárat, keresetkiegészítésnek. — Nagyon mozgalmas darab — magyarázta az asztalos bácsi éppen egy alhadnagynak —, ha nem is annyira, mint a Hawai rózsa . . . Az előcsarnok tömve volt katonával. Patkó a pénztárban számolta a maradék jegyeket, segített nyálazni Rókánénak. — A civilek visszaváltották — mondta Melindának —, amikor megtudták, hogy az operett kútba esett ... De az elvcárs szerencsére — fordult az alhadnagyhoz — megmentette a helyzetet. — A hadseregre mindig számíthatnak — mondta komolyan az alhadnagy—, kell ez a legénységnek, egy kis szellemi torna . . . legalább magvasait töltik a kimenőt. Én tizenegykor visszajövök értük. — Na ugye — Melinda elégedetten látta, hogy alig van jegy a blokkon. — Telt ház. És ennyit a kiskatonák is megérdemelnek. — Ennyit igen. Csak azt a harminc embert sajnálom — mondta Patkó Béla —, akik most vettek jegyet, éppen a Bánk bánra . . . hogy örültek szegények. — Az első három sort adtam nekik — nyugtatta Rókáné —, és hagytam utánuk három üreset . . . 8
