Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: A csikó (novella)
— Azt mondják, olyan volt, mint egy kopasztott vézna csirke ... Ha felgyógyulok, ugye ismét... — Persze, föl fogsz gyógyulni és ugrálni fogsz . . . Ijesztő sovány az arca a lánynak, ahogyan nevet. — Itt van, két szál szekfű, hoztam ... — Köszönöm. — Ne köszönd . .. Éhes vagy? — Nem ... Én mindig csak rád gondo . . . — Biztos? Adott az apám egy százast, esetleg ... — A mellem majd kiszakadt... A tied volt... A szemedre gondol ... — Nincs semmi újság, semmi. A szüleid is, a többiek is, a város is, az ország is, a világ is .. . Hát akkor majd . . . — Ugye, ha ismét jól leszek ... — Persze. Szavasz.” „A kocsin sóder fenekük, esős ősz van, sár és fülledt nyárutó emlék. A ló térdre ereszkedve, síró, ideges akarással feszül a tehernek, vinnyognak a dühödt ostorcsapások, a gazda üvölt, a párás légfüggöny elnyeli ezt a jelenetet itt a termékeny mező közepén. A ló remeg, izmai dobálóznak, a kerék csak piheg a kátyúban. A csikó félreáll, érzi az esőt, látja anyját, segítene, de nincs még lábán patkó, nem fullasztja istráng, áll és gyönyörű testéről pereg az eső. A szél eltolta a felhőt — vizet adnak a lónak és szénát dobnak eléje. Fölemelik le- sántult lábát: a patkószeg a körömbe szaladt. Ott áll a gazda az istállóban, körméig szívja a dohányt, csak nézi az abrakot zsolozsmázó állatot, élete kényszerű társát, ahogyan visszanéz nagy pofájával rá. A csikó zabot eszik — már nézője is akadt vételre, patkót kerestek a lábára. Mikor hozzáértek, csillagot rúgott és kénköves ködöt kapált, megsebesített két embert és kiszabadult az utcára, a térre, a mezőre, a rétre”. ,,Az egyik éjszaka álmodtam. Álmodtam és álmomban sétáltam valahol egy lánnyal. Orgonazene szólt, az alkonyban vakítottak a fák bomló virágai. S mi csak sétáltunk fölfelé a hegynek. Fogtuk egymás kezét és egymás arcát fürkésztük. Ezt álmodtam. Reggelre fázott a hasam, erre ébredtem. Heteket tanultam: szobába zárkóztam könyvek, cigaretták és üvöltő plakátok közé, füst volt és rikító beat-zene, nem ágyaztam meg, világító lámpánál aludtam el hajnal felé. Könyveket rágtam át — könyvek voltak az asztalon, a széken, az ágy alatt — régi, poros könyvek. A csikkeket reggel dobtam ki az ablakon, egyenként, játszottam velük, mint kisgyerek a cseresznyemagokkal. Valamit be akartam fejezni elmúlt tizennyolc évem mögött. Összegezni akartam tárgyilagosan — fölmérni és aláhúzni két vonalall a megközelítő eredményt, és utána kinyitni az ablakot, odaállni, mélyet lélegezni és nekiindulni valami szépnek, valami igaznak! Jegyzeteltem: „Emlékművek: akik a szabadságért áldozták életüket 1848-ban, akik a szent hazát védték 1916-ban, akik egy új társadalomért hullatták vérüket 1919-ben, akik fölszabadító hősök voltak 1945-ben, akik megvédték a társadalmat ádáz ellenségei ellen 1956-ban . . .! Oszlopok, sírok, táblák, aranybetűk, koszorúk bornzból, szép veretű kis és nagy plasztikák, domborművek!” Ismerek egy öregembert — megsebesült az elsőben, átélte a másodikat, háromszáz forint nyugdíjat kap és eltartják a lakói, hogy halála után örököljék gyér lakását, hűvösre aszalódott szobáját. Ha 1917-ben, mikor tizennyolc éves volt, az a golyó tizenöt centiméterrel a szíve felé találja el — ma ott virít a neve talán egy köztéren! — De kedvezett neki az Élet! Most ül egész nap, szótlanul bámulja a járó-menőket, köhög és köp asztmája miatt. Hiába várja gyermekeit, lakója krumplilevest főz neki egy héten háromszor. 36
