Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: A csikó (novella)
Hát nem érdekelnek a hősök! Nem érdekelnek az emberek! Nem érdekel, hogy mi lesz velem! Nem érdeke! a tanács, az igazságtalanság! A filmek forgácsot dobálgató kockái, nem érdekel apám fizetése vagy az, hogy éhezem! Nem érdekel a szúnyog a parton vagy a faragatlanságom! — Csak élni igazán és őszintén. A fiú még éjfélig ivott, aztán összeesett és hányt önkívületben. Reggelre egy karcszerű álomrész szivárgott sápadt agyába: egy lánynak fogtam a kezét és sétáltunk . .. A napfényben gurult az úttesten egy babakocsi lihegve cuclit nyaldosó pöttöm-emberrel. Gurult-gurult a lejtős úton — a kanyarban fölfelé igyekvő buszvezető nem vette észre.. „A csikó lóvá serdült. Kalózok akarták lasszóval betörni, hogy cirkuszban csattogó zenére keringőt körözzön reflektor előtt, de a ló elmenekült, sörénye összeragadt, bordája kiütközött, nyargalózása félő nyerítéssé változott. Homlokán égett a pecsét, a fehér csillag. Anyja homlokán elszürkült a folt, izmai deformálódtak, kövér legyek és sújtó ostorszíjak mászták meleg bőrét — kocsit húzott, ekét és boronát, esőben gőzölgőit a hátán az odavetett darócpokróc. Egy pejjel váltották föl. Sírt a gazda, felesége és a gyerekek, mikor szürke, hályogos, vak szemére néztek és elvezették a vágóhídra.” ,,A fiú állt a parton. Sokáig csak letört ággal hajtotta a lábáról a szúnyogokat. Az öröktől fogva folyó áradatot nézte. Kereste a szüleit a mederben, az öregembert, a lányt, a többieket. Fölállt, hogy visszavezeti magát és tékozló fiúként apja elé térdepel. Bokáját víz súrolta, mint a ragasztó vonzotta egész testét, de a fiú visszalépett. Nem látta, merre folyik az áradat. Csak azt látta, hogy hömpölyög, mint a tenger vagy tán óceán, kiterjedten, össze-visszaütközve, puhányan és a part mellett konok erővel sodorja a part gyönge növényeit és kőzetét. Kereste a medret; hátranézett: ott messzire ellátott, de elől, mintha minden ködben lebegett volna. Arra gondolt, hogy ásót fog, társakat keres, és megássa a medret úgy, ahogyan kell, amerre kell! Tudta, hogy bitang nehéz munka, hogy undorítón kínzó hólyagok fakadnak szét fehér tenyerén, és ha majd úgy tűz a nap, hogy elmenekül az árnyék is, agyában fölforr a gondolat, émelyegni fog a gyomra, ha a seszínű, langyos üdítőitalra gondol káromkodó daccal lerúgva az odaragadt sárgaföldet ásójáról — de akkor is, mindig, hajnaltól hajnalig csak ássák a medret!” („A csikó lábára anyja el nem koptatott patkóit verték föl, eleinte kalimpált rétfüvéhez szokott lába az úton.”) 37
