Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Mezei Judit: Déry Tibor: Ítélet nincs
Szakadékokban a legtöbb írás műfaja novella vagy ahogy Faragó Vilmos írta az Élet és Irodalomban az Illés Endre-kötet kapcsán: „short story”, rövid történet. Olykor Maupassant-hoz hasonló kerekséget, zártságot vehetünk észre (pl. Az utolsó bukás), máskor a pasztelles lágyság, a „krétarajz” oldottsága jellemző néhány novellájának megoldására (pl. Nyári táj figurákkal). Szereti a tollrajz hirtelen odavetett, a legtöbb vonást kiemelő lehetőségeit mint Kosztolányi Dezső. Ez a műfaj olykor mint „szénrajz” kerül elő az Illés- kötetben. Az író nem szereti, nem hajlandó a műfajok merev skatulyáiba börtönözni magát s műveit: amikor Csontváryról ír, úgy hisszük: esszészerűen, — írását a novellák közé sorolja. És szinte valamennyi alkotásában a bíráló attitűdöt érezzük a legerősebbnek. Még a lágyabb tónusúnak induló „Fiatal lány fekete szemüveggel” című párizsi novellájában is azt a nötípust bírálja élesen, aki az impresszionisták tárlatán „fekete” szemüveggel híva fel magára a figyelmet ismerkedik férfiakkal. Maupassant hősnőjének dédunokáját fedezi fel Illés Endre ebben a nőalakban. Műfaji jellegről szólva feltűnő még az Illés Endre- művek kapcsolata a színházzal. Nemcsak abban jelentkezik ez, hogy a kötetben színmű is van, hanem egy-egy novella erőteljesen konfliktusos felépítésében. „A betört ablak” feszült légkörű párbeszéde egy szobában hangzik el — mintegy a színpadon —. A főhős ekkor, ebben a szikrázó indulatokkal teljes pillanatban jön rá, hogy a lánya ennek a csalónak a szeretője lett. „Hogyan fog szabadulni ettől a piszoktól? Megszabadulhat-e valaha is? Arra riadt, hogy homlokával betörte az ablaküveget.” Illés Endre ma már élő klasszikusaink közé tartozik, kinek alkotásait úgynevezett életmű-sorozatban jelentetik meg. A Nyugat-nemzedék, Babits és Halász Gábor példája hallatlanul magas igényű, klasszikusan tiszta prózát alakított ki. A Stendhalt és Maupassant fordító Illés a francia világosság és rend követője lett. Mint Diószegi András jegyezte meg Illés Endre prózájáról: „A magyar próza a világirodalomban is ezen a kemény, sallangtalan, kristálytiszta hangon lehet jelen a legtöbb eséllyel.” SZEKÉR ENDRE Déry Tibor ítélet nincs Önéletrajzi regény az ítélet nincs? Életrajzából nem sokkal több adalékot tudat olvasóival, mint amit már egy rövid, pár oldalas, valódi önéletrajzában közölt 1956-ban az Útkaparó c. cikkgyűjtemény bevezetőjében. A maga élete csak ürügy arra, hogy megkérdőjelezze korának hamis és valódi értékeit, társainak magatartását, és ezen belül értékelje vagy leírja saját tevékenységét, ahogyan ma látja, és ahogyan ma elképzeli, hogy valaha látta. Ez utóbbi a módszer miatt eleve torz, az előbbi szubjektíve mindig igaz. El kell fogadnunk, hogy Déry ma úgy látja egykori önmagát, ahogyan elénk tárja az ítélet nincs-ben. A kétely mindig ott merül fel a könyv olvasása közben, amikor Déry arról ír, hogy a tett időpontjában miként könyvelte el magában saját magatartását. Ilyenkor úgy érezzük, a mai tudati állapot vetí- tödik vissza a múltba. A regény alakjai, „hősei”, halottak. Ismert közéleti emberek, politikusok: Révai József, Rajk László; írók, költők: József Attila, Füst Milán, Kassák Lajos; ismeretlenek, szomszédok, feleségek, és a legfeledhetetlenebb: a halott édesanya. A halottakról a „rosszat is bátrabban, mint a még kíméletre szoruló élőkről” — ez Déry kiindulópontja. De akármennyi jellembeli gyengeséget sorol fel megelevenített halottairól, mégis emberivé teszi őket, talán éppen e tulajdonságok líraian ironikus és ezzel együtt megértő ábrázolásával. Gondoljunk itt a Füst Milánról írt fejezetre. Még a Révai-portré is némi megértő színt tartalmaz, bár azt hiszem ez az a pont, ahol, — ha a többieknél ki is tudta kerülni, az általa oly sokat emlegetett túlélő fölényét, nem tudott, nem is akart, nem is tudhatott felülemelkedni ezen. A könyv fő problémája, mint az egész Déry életművé is: a polgári író kommunistává válásának bonyolult, ellentmondásos útja. Nagy érdemének tartom az ítélet nincs-nek, hogy ebben a kérdésben az író nagyon őszintén vall önmagáról, és ugyanakkor annak a tábornak is a hibáiról, amivel végülis soha nem tudott teljesen azonosulni. Más kérdés az, hogy igaz képet sikerült-e rajzolnia a kommunista mozgalomról, amelynek mindennapos harcától az író mindig megőrzött egy bizonyos távolságot. Az tény, hogy a legjobb magyar munkásregényt (Felelet) az a Déry Tibor írta meg, aki önmagát „szalonkommunistának” tartotta. Az ún. Felelet-vita manipulációs jellege kétségtelen. Az is valószínű, hogy ezt a vitázók is tudták. Déry nagy érdemének tartom, hogy ennek ellenére az ítélet nincsben a kérdésnek nem ezt az oldalát exponálja, sőt Révai ténylegesen meglevő intellektuális erényeit emeli ki. Ezzel szemben megmutat egy embert, aki nem a hatalom szavával, de végülis ugyanarra kéri, amire az ország vezetősége: írja át a Feleletet. Gábor Andorról van szó, és ebben az egy portréban Dérynék magát az Emberséget sikerült megrajzolnia. Tudjuk, — az idősebbek emlékeznek még, a fiatalabbak olvashatják a megfelelő dokumentumokat — Déry népszerű író volt, az emberek úgy érezték, hogy a Felelet hozzájuk szól. Nem így a Felelet-vita után. „Hetekig nem szólalt meg a telefonom, az utcán az emberek kerültek” — írja Déry, — „amiből természetesen nemcsak szónokunkra vonatkozólag vonhatók le termékeny következtetések”. De mindez nem ijesztette meg, nem írta át regényét. Gábor Andor 38
