Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Seres József: Csák Gyula: Ember a kövön
kérlelő szavaitól viszont megrémült, mert ő nem követelt, nem indokolt semmit. Kár, hogy aztán maga Déry kérdőjelezi meg az ebben a korban oly ritka humánumot. A szkepszis túlhajtására idézem a Gábor Andor portré záró szavait: „Kun Béla lefogásának, Lukács György bebörtönzésének idejét Moszkvában töltötte, Hogyan?” Ezek a kérdőjelek válasz nélkül is ítéletek. Jobb volna, ha a válasz lenne az ítélet. Mindenképpen megnyugtatóbb lenne azok számára, akik nem tudják „hogyan?”. De választ nem várhatunk Dérytől, ezt regényében leszögezte: „Választ kívánsz?” — kérdezi az író saját magától. „Nem adok. Akkor minek írsz? Ha tudnám! Nyilván, hogy kérdéseket tegyek fel, amelyekre nincs válasz”. Déry Tibornak természetesen joga van válasz nélkül hagyni kérdéseit. De az olvasó gyanakszik, hogy valahol mégiscsak kell lenni megoldásnak, sőt ezeket a kérdéseket éppen a válasz hiányában hajlamos ítéletként felfogni. Fontos megemlíteni az írónak azt a kérdését, amivel a legkeményebb ítéletét adja annak a kornak, amelyben kommunistává akart válni: „Látható, rossz kommunista voltam tehát kezdettől fogva, nem is vitatom, a kérdés csak az — évtizedek óta kerestetik rá a válasz —, hogy lehet-e valaki egyszerre jó író és jó kommunista abban a szűk formaruhában, amelyet a párt ráadott, s melynek kigombolására csak ritkán adatott engedély.” Beszélhetnénk még a Déry-könyvben benne- rejlő politikumról, akár börtönéveivel, akár 56-os szerepével összefüggésben, de miután a regény záróakkordja anyja emlékével foglalkozik, úgy érzem nekünk sincs jogunk kizárólag a könyv politikai elgondolásait elemezni. Bár nehezen tudjuk elválasztani a közéleti Déryt a magánembertől, de végülis ez a könyv nagyrészt a magánemberről íródott. Részben megismerjük a fiatal Déryt, aki ifjú voltát egy jelentéktelen bogárhoz hasonlítja, aki amilyen kicsiny, olyan iszonyú lármát csap. Megismerjük belőle az írással küszködő, felnőtté váló Déryt, aki a legkisebb novellájához is úgy ült hozzá, hogy a világ legjobb novelláját írja meg. Megmutatja idős önmagát is, aki már nem akarja a világ legjobb regényét megírni, mert már tudja, hogy ilyen nincs. MEZEI JUDIT Csák Gyula Ember a kövön Vannak a társadalmi életben korszakok, amelyek kitörölhetetlenül vésődnek az emberekbe, s jó vagy rossz tanulságai miatt gyakran idézzük. Csák Gyula is ilyen céllal nyúlt vissza ebben a regényében az ötvenes évek elejéhez. A szektás, dogmatikus szemlélet, a személyi kultusz testet- elket nyomorító hatását ugyanis a múló évek nem elfedik, hanem egyre jobban megvilágítják. Ennek a kornak az aktualitása tehát még semmit sem csökkent, akár mai témának tekinthetjük. Az író tehát nem fordult a múlthoz ezzel a témával. A máról, a mának írja. Csák Gyulát különben is a mához köti az érdeklődése, hiszen riportok, riportnovellák, majd mai témájú novellák írásával tűnt fel előbb vidéki lapokban, majd az ötvenes évek közepén a budapesti folyóiratokban. Még inkább erre utal az 1963-ban igen nagy vitát kiváltó „Mélytengeri áramlás” című szociográfiai jellegű könyve. Igen élesen mutatkozik meg ezekben a közéleti kritikai hajlam és szándék is, de sohasem destruáló, vagy pesszimista kicsegéssel. Nem pesszimista, de nem is hallgatja el a hibákat és súlyos ellentmondásokat, s nem is a felszínen, hanem a lelkek mélyén kavargó indulatokat, érzelmeket kutatja, hogy a kibontakozás, a jövő igazi útjára találhasson. Szereplőit, a környezetet s a cselekményt nem is annyira a realitás, mint inkább aszerint válogatja ki, illetve szövi, hogy azokban nagyítva, sőt gyakran torzítva mutatkozzanak meg a jellemző vonások, a célba vett társadalmi és emberi hibák, gyöngeségek, ferdülések. Lényegében a realizmus jellemző vonása ez a tipizálás, csak éppen a környezet, a mindennapi életközeg megszo- kottsága hiányzik belőle. Csák Gyula nemcsak tipizál, hanem a személyeket és eseményeket is kiemeli a mindennapiságból. Az élet keretei szű- kebbekké, korlátozottabbakká válnak. A főhős egy parasztfiú, aki fölkerül Pestre az egyetemre, ahonnan azonban kiteszik, mert nem tud mindenben egyetérteni az ottani pártszervezet munkájával. Természetesen nem akar visszamenni a falujába, ahol éppen kommunista elvei miatt került sokakkal ellentétbe. Pesten marad, s egyelőre nem tudja, mihez kezdjen. Engedi, hogy sodorják az események, illetve — az író jóvoltából — a leglehetetlenebb helyzeteket, kalandokat éli át. Mert aligha lehetne másnak nevezni Annával, egy félbolond vénlánnyal, majd, Danyicával, a szép bárkisasszonnyal való kapcsolatát. A két nő alakjában az író az ellentétek, a végletek ábrázolására törekszik. Olyan groteszk helyzetekbe sodorja hősét, amelyekben mintegy torz tükörben szemlélheti önmagát. Valójában csupa különc, sőt az új társadalomból kivetett hősöket formál Csák Gyula ebben a regényében. Annáról csakhamar kiderül, hogy a felszabadulás előtt gazdag volt, s még most is sok értéket őriz. E mellett eszelős. Hősünkben megváltóját, szerelmesét látja, akiért szívesen lemondana megőrzött szüzességéről is. Nem törődne Timóthe- usszal, a pappá vedlett volt katonatiszttel sem, akibe pedig még most is szerelmes. Danyica, ha lehet, még különcebb. Sorsa még elgondolkodtatóbb. Gazdag zsidónak a lánya, aki keresztülélte a deportálás minden borzalmát, megaláztatását. Apját lelőtték, anyja és testvére a gázkamrában végezte életét. S ő most úgy véli: annyit szenvedett, hogy most már mindent meg89
