Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Jugoszláviai magyar folyóiratokban olvastuk
szocialista forradalom véghezvitelének felemásságára vél ráérezni: . kínlódom káromkodva / ezzel a csökönyös jelenkorral”. Csakhogy az ilyen közérzet, a „furcsa érzések” kifejezésére kevés az utánérzésekből táplálkozó nyelvezet, a régies igealakok bevetése, s a mindig is költöietlen töltelékszavak használata. A korzón-orzón, intül-itt ül, rögeszme-s rög esz meg kínos rímek épp oly elégtelenek, mint a kinyilatkoztatások: „Egyet tudok követni csak: az eszmét.; Mindent bírok, csak egy a szenvedés: / ha nem pártol sorsom vezére, párt.” Csala Károly kritikusi minőségben is tevékenykedett már. Tudatában kellett tehát lennie annak a nívónak, amit ez a kötete képvisel. S ha ennek tudatában szerezte műveit, akkor nála már-már perverzitás a versírás, amit a jövőben ilyen színvonalon csak a nyilvánosság szigorú kizárásával és sötétben szabad művelnie, ahogy ez „két, meglehetősen virgonc gyermek apjához” egyébként illenék. HALÁSZ GÉZA FERENC Jugoszláviai magyar folyóiratokban olvastuk A felszabadulás utáni jugoszláviai magyar líráról csak nagyon hiányos ismeretekkel rendelkezünk. Ismerjük ugyan az utóbbi években inkább irodalomtörténészként és műfordítóként tevékenykedő Csuka Zoltánt, a megváltozott társadalmi viszonyok között nehezen magára találó Laták Istvánt, az ötvenes években új hangot megütő Gál Lászlót, a bácskai parasztvilág énekesét Csépe Imrét, a második világháború után feltűnt költők közül Fehér Ferencet és Pap Józsefet, akinek HID-dijas kötetére (Rés) Botka Ferenc hívta fel itthon a figyelmet. De már Ács Károlyt — aki pedig nem csupán formakultúrájával, de jelentős intellektuális költészetével is kitűnt — valójában csak mint műfordítót és mint a jugoszláv népek költészetét bemutató reprezentatív antológia — NAPJAINK ÉNEKE — szerkesztőjét ismerik hazai olvasóink, nem is szólva a hatvanas évek elején feltűnt, a jóság, a magány és a csend költészetével szakitó s azóta jelentőssé nőtt Symposion- nemzedékről, amelynek néhány tehetséges tagját — Domonkos Istvánt, Fehér Kálmánt és Tolnai Ottót — csak az elmúlt évben mutatta be a magyar olvasónak a miskolci NAPJAINK, s amely onnan kapta a nevét, hogy a csoport költői első ízben az Ifjúság c. hetilap mellékletében, a Symposionban léptek nyilvánosság^ elé. Ebből a mellékletből nőtt ki a vajdasági magyar irodalom második folyóirata, az ÚJ SYMPOSION, amely ma is elsődleges fóruma a legújabb költészeti törekvéseknek. Jelenleg — néhány kivétellel a sympo- sionisták között találjuk a mai jugoszláviai magyar költészet legjobbjait. Ezek a fiatalok e cikk írása idején a csoport vezéregyéniségeinek számító Tolnai és Domonkos is innen van még a harmincon — nem nagyon tisztelik a hagyományokat és a tiszta költészet elvét is elvetik. Sokféle hatást fogadtak be, ám szemléletmódjuk legfontosabb közös vonásá, kiolvashatjuk vallomásaikból s gyakran nehezen megközelíthető költeményeikből. Elsősorban társadalmi értékű tevékeny emberek szeretnének lenni. Nem „csönd helyett” hanem tett helyett, sőt tettként írják verseiket. A jugoszláviai magyar költők legifjabb nemzedéke — Böndör Pál, Börcsök László, Jung Károly, Podolszki József, Raffai Ferenc és Vajda Gábor, hogy csak néhány nevet említsünk a már ismertebbek közül — szintén a symposionistákhoz tartozónak vagy velük rokonszenvezőnek vallja magát. A Tolnai— Domonkos—Fehér Kálmán triász nyomában — és hol közvetlen, hol közvetett hatására — fellépő legfiatalabbak költészetéről ad hírt a Tolnai szerkesztésében és előszavával megjelent és a legutóbbi ünnepi könyvhéten hozzánk is eljutott Hol ó hol c. kis antológia. Nálunk azonban mindmáig csaknem teljesen ismeretlen a vajdasági magyar költészet élvonalába tartozó Symposion-csoport tevékenysége. Irodalomkritikánk ma is — azaz két évvel a Magyar írók Szövetsége Kritikai Szakosztályának emlékezetes ülése után — legtöbbször kampányszerűen, ötletszerűen, az értékeket egybemosva és rendszertelenül tájékoztatja olvasóinkat a szomszédos országok magyar irodalmáról. így aztán elszórtan megjelenő kritikai írásokat olvasva például azt hihetnénk, hogy Major Nándor és Sulhóf József egyformán értékes írók. Csak a tájékozatlanság és a kényelmesség lehet az oka annak is, hogy Tolnai Ottó HID-díjas Sirálymellcsontjának bemutatására ez ideig nem akadt hazai kritikus, ugyanakkor viszont a legjobb esetben is csak a másodvonalba tartozó Dési Ábel és Tóth Ferenc köteteiről — Fáj az idő; Vörös madár — két folyóiratunk is közölt bírálatot, igaz, ugyananak a kritikusnak ugyanazt az írását. Persze kétségtelenül könnyebb a kitaposott útan járó költők ismertetése, mint a remekbekészült művek mellett nemegyszer halandzsákkal is kirukkoló, olykor szélsőségesen kísérletező kedvű symposionisták mindenképpen figyelmet érdemlő, bár gyakran vitatható értékű költészetének prezentálása. 94
