Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - SZEMLE - Benkő Ákos: Jugoszláviai magyar folyóiratokban olvastuk

Évtizedek mulasztásait nehéz, szinte lehetetlen viszonylag rövid idő alatt pótolni. Elkésett és elszórt kritikák helyett — legalábbis a múltat illetően — első lépésként egy jól szerkesztett antológiára lenne inkább szükségünk. Olyasféle kiadványra gondolunk — nem csupán a költészetet, hanem a mai jugoszláviai magyar irodalom egészét tartva szem előtt —, mint a Bori Imre szerkesztésében 1964-ben megjelent Irodalmunk Kiskönyve, természetesen alaposan bővített, korszerűsített kiadásban. Ennek az egyelőre csak képzeletbeli olvasókönyvnek a megszületéséig — amelynek tájékoztató és értékeket jelölő bevezetői minden bizonnyal kedvet csinálnának a legjelentősebb életművek alaposabb megismerésére — már azt is nagy eredménynek tartanánk, ha kritikánk rendszeresen beszámolna az újonnan napvilágot látott értékesebb kötetekről.

A mai vajdasági magyar költészetnek azonban egyelőre még otthon is hiányzik az elemző értékelése. Éppen erről szól Vajda Gábor Költészetünk és a kritika c. nagy tanulmánya, amelyet az ÚJ SYMPOSION július—augusztusi kettős száma közölt. A jugoszláviai magyar költészet színvonala a második világháború után — mondja a tanulmány szerzője — rendkívül alacsony volt. Az új nemzedék úgy tagadta meg e felszínes költészetet, hogy a két világháború közt kialakult hagyományokhoz, elsősorban a tájélmény esztétikai alapjaihoz tért vissza, elfordult a valóságtól, vagy ahogy Utasi Csaba mondja: „szigetet választott magának”. Ám a kritika elmarasztaló véleménye egyre késett. Az általánosan jellemző tünetek elemzése helyett csupán az egyéni teljesítmények értékelésére, leggyakrabban dicsérésére szorítkozott a bírálat. Gyökeres fordulatot csak a Sym- posion-nemzedék jelentkezése hozott a hatvanas évek elején. A symposionisták nemcsak a konvencionális tájirodalmat vetették el, hanem a ,,sziget”-költészet tájhoz való passzív viszonyát is „mesterkélt, sőt érdekből fakadó konformista magatartásnak tartották”. Komoly elvi vita azonban nem alakulhatott ki a régi és az új között. A régi nemzedék ugyanis lényegében nem vállalta a vitát, tevékenysége jórészt személyeskedésben és önvédelemben merült ki, a Symposion-csoportot pedig szerették volna kiskorúnak minősíteni. De hasztalan. A fiatalok kiharcolták jogaikat s rövid idő alatt előkelő helyet vívtak ki maguknak a jugoszláviai magyar költészetben. A csoport költői és kritikusai újfajta elkötelezettséget hirdetve, önmagukkal és korukkal szembenézve kísérelték meg a valóság minél mélyebb, minél átfogóbb ábrázolását. Nem próféciákkal, hanem költeményeik élményszerűségével, felrázó, mozgósító erejével igyekeztek állásfoglalásra kényszeríteni olvasóikat. Törekvéseiket tehát az esztétikum és az etikum elválaszthatatlan kapcsolata jellemzi. Költészetüknek fenti értelmezését azonban csak 1966—68-ban fogalmazta meg Végei László, aki ekkor már jelentős művészi eredményekre — Tolnai, Domonkos, Fehér Kálmán és Konc István költészetére — támaszkodhatott. Végei, majd Bányai János ekkoriban módosították a tájköltészetről korábban vallott egyértelműen elutasító felfogást, így Bányai nem marasztalja el Fehér Ferenc költészetét, sőt: következetességet s „egy aránylag magas esztétikai és etikai szintet” ismer fel a nálunk talán legjobban ismert vajdasági magyar költő verseiben.

Ám a kitűnő részlettanuimányok — Bányai János, Bosnyák István, Utasi Csaba és Végei László írásaira gondolunk — nem pótolhatják a sokféle hatást befogadó, de a vajdasági magyar irodalomba mind törékvéseiben, mind tartalmában, mind szemléletmódjában feltétlenül újat hozó költészet tartalmi és formai elemeinek átfogó kritikáját. Az említett Írások ugyanis sokkal inkább értelmezési kísérletek, „megközelítések”, mint bírálatok, vagy ahogy Vajda Gábor mondja: „Kritikánk nem kritikai jellegű . . . alapvető hibája, hogy míg a hagyományos költői magatartással frontálisan helyezkedik szembe, addig az új költői megnyilvánulásokat még csak szórványosan sem illeti bírálattal.” Végei például Tolnai Ottó költészetének csupán eszmei alapját és tartalmi vonatkozásait vizsgálja, viszont a megvalósítás művészi színvonalát és hatását teljesen elhanyagolja, nem is említve itt a Valóban mi lesz velünk c. Tolnai—Domonkos kötet utószavaként megjelent Végel-írást, amely remek, magvas, gontdolatgazdag esszé, de egyáltalán nem segíti elő a kötetben található négy költemény jobb megértését.

Az egyoldalú, csaknem mindig dicsérő bírálat komoly veszélyeket rejt magában, határozottan gátolja a csoport költőinek fejlődését. Ilyen körülmények között a symposionisták legjobbjai sem lehetnek tisztában saját értékükkel. „Ma még csak azt tudják és érzik — olvashatjuk Utasi Csaba egyik kis tanulmányában —, hogy fölébe nőttek a vajdasági pornak, s e tudat sok mindenre kötelező terhével kutatják a kifejezés új lehetőségeit.”

Hadd szóljunk még néhány szót a vajdasági magyar irodalomkritikáról is, amelynek szintén új irányzata — az ún. aktivista bírálat — van kialakulóban. Ismeretes, hogy a negyvenes években a kritikát általában a baráti méltatások helyettesítették a Vajdaságban. írók írtak a recenzió értékeket jelölő szerepét legtöbbször teljesen figyelmen kívül hagyva — elismerő sorokat írótársainak műveiről. Az ötvenes években hívták fel magukra afigyelmet az irodalomtörténész-kritikusok, a fiatalon elhunyt B. Szabó György, Szeli István és Bori

95