Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - JEGYZETEK - Körber Tivadar: Hová lett az ünnep?
párok s a sokat sejtető célzás a magasra nőtt rozstáblára. Az az öregasszony, akinek — szavai tanúsága szerint — egyetlen ,,szenvedélye” a búcsú s alighanem az is marad most már haláláig, vajon nem azért jött-e el egyszer régen, amiért a mai fiatalok is felkeresik a búcsújáró helyet? Elképzelhető persze, sőt valószínű, hogy az ő unokáik már csak ezekből az egykorú tudósításokból fogják megtudni, mi is játszódott le ilyen alkalmakkor. El fog tűnni ez is, mint annyi más, hajdani életünkből. A színes, eklektikus kavargás szemlélése közben — hiszen Hatvani jóvoltából úgy érzi az ember, mintha maga is ott lett volna — egyre nyilvánvalóbb, hogy nem csupán vallási szertartás középpontjába került. A búcsú — népszokás, melyben sokszor groteszk, eltorzult módón éi tovább hajdani korok emléke. Az etnológia ,,survival”-nek nevezi az ilyen jelén- séget. így maradnak fenn egykori mágikus rítusok emlékeként a babonák, de ugyanígy élnek tovább a népművészetnek azon ágai is, melyek eredeti funkciójukat a megváltozott társadalmi közegben régen elvesztették. A folklór és az etnológia kiváló tudósa az olasz Cocchiarairja: „Egy adott szokás, néphit, babona tanulmányozása előtt azonban az kell megvizsgálni, hogy milyen az az új élet, amelyet a szokás, a néphit, a babona a maga számára kialakított. Megjegyzendő másrészt, hogy a folklór területén mindaz, ami meghal, más formában új életre kel, aztán — befejezve körforgását — új formáknak ad életet. Sőt amikor valamely babona (élő maradvány, survival) elvesztette eredeti jelentését, új jelentést vesz fel, ami nélkül a maradvány nem él.” (Az európai folklór története. Gondolat. 1962.441—442. oldal.) S hogy ez mennyire sokarcú lehet, arra csak egy példát: nagy, ősi improvizatív művészeti ág a folklórban a halottsiratás. Van, aki különösen szépen, gazdag kifejező készséggel egyéníti a siratás kollektív sémáit. De vajon nem ugyanez a fantáziával teli rögtönző kedv nyilvánul-e meg egy-egy nagy káromkodó mondatfűzéseiben? Ki nevezné ezt mégis művészetnek? Pedig néha érdemes lenne felfigyelni rá: valahol a mélyén ősi mágiák formulái élnek tovább, groteszk torzulásban, ha tetszik: visszataszító módon. Vajon abban, ami a búcsú egészét teszi, a gépkocsik sorától a pap modernizált fogalmakkal operáló szentbeszédén át a zászlók lobogtatásáig, a körhinták mellett felhangzó slágerekig és az eltűnt lovai miatt a tanácselnökhöz futó emberig — nem található-e meg kicsiben, rikító színekben pompázva a múltat a jövővel sajátosan elegyítő, átmeneti korunk modellje?!? Többek között ezért tartom érdekesnek, megismerni, sőt tanulmányozni valónak mind a leírást, mind az általa felidézett jelenséget. A másik, ami elgondolkoztatott: mi vonzza egybe időről időre ezt a nyilvánvalóan különböző beállítottságú, életkorú, gondolkodású, vonzódású egyedekből álló embertömeget? Csak a megszokás, a babonás hagyományok vagy a szórakozási lehetőségeknek nem túlzottan magasrendű keveréke? Ezt is, azt is meg lehet találni minden kisebb vagy nagyobb településen és még csak nem is kell érte utazni, pénzt kiadni, szalmán hálni, különféle áldozatokat vállalni! Nyilván valami többlet, valami olyan dolog, amelyben mindezek a végletek békésen elférnek, sőt egymást feltételezik és kiegészítik. Véleményem szerint ez nem más, mint az ünnep illúziója. Ezek az emberek — kiki a maga módján — ünnepelni gyűltek össze! Mert mi is az ünnep? Nemrég elhunyt nagy írónk, Kodolányi János Az égő csipkebokor c. regényének több mint két oldalán költői képek sorozatában mondja el, mi is az ünnep. A regényt első személyben elbeszélő tudós rabbi: Jochanan ben Geula szájából talán különösen hangzik, amikor együtt említi a felsorolásban a kongó harangokat, a győzelmet éltető néptömeget, majd a hajón megérkező utas előtt kibonló látványt és azt a pillanatot, amikor „a fiatalasszony először oldja meg ruháit, mint aki bűvölő fürdőbe lép, hogy újjászülessen benne és más emberként szálljon ki belőle.” Pedig erről van szó. Az ünnep: felfokozott érzések és élmények csomópontja — az ember ki akar lépni önmagából, élete hétköznapjaitól valami többet, valami mást keresve. „Az ünnep: a szabadság” — írja Kodolányi. Én hozzátenném, hogy: a szabadság illúziója. Mert az ember végső soron soha semmiképpen nem képes kilépni saját életének és személyiségének konkrét történelmitársadalmi realitásából. Akkor sem tudott, amikor a sámán extázisának tetőpontján ájultan esett össze — hogy ebben az állapotában transzcendens hatalmakkal lépjen kapcsolatba — és akkor sem, amikor futballmeccsek és beat-koncertek közönsége üvöltözve a győzelem reményének vagy a teljes feloldódás illúziójának engedi át magát. Mert az ünnep ezt is jelenti: valamilyen kollektív élményben való aktív részvétel, abban személyiségvesztesig való feloldódás. (Az alkohol vagy kábítószer mámornak látszólag teljesen szubjektív kalandjában is van valami kollektivitás: élvezői rendszerint nem egyedül, hanem kisebb-nagyobb csoportokban merülnek el benne.) A tényekből derül ki, hogy ez mégis „örök” emberi óhaj s ebből a szempontból másodlagos, hogy mikor hogyan realizálódik. Az ember „ ... hogy az önmaga fölé emelkedés illúzióját megszerezze, hajlandó önmaga alá is leszállni” — írja Újfalussy József (Extázis vagy 84