Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - JEGYZETEK - Körber Tivadar: Hová lett az ünnep?
katarzis. Nagyvilág 1969/9.) Valami ilyesmi történik tehát Pálmonostorán éppúgy, mint az említett és nem említett többi búcsújáró helyeken. De vajon miért? Azt hiszem azért, mert modern életünkből hiányzik az ünnep. Van heti munkaszüneti nap, de ez önmagában még nem ünnep, arról nem is szólva, hogy sokak számára még csak nem is pihenő. Legfeljebb kikapcsolódás. Nem tudom, nem is akarom felsorolni most, hogyan, hányféleképpen töltik az emberek munkaszüneti napjaikat, de nem kell talán bizonyítanom, hogy mindezeket aligha lehetne ünnepnek nevezni. A kikapcsolódás, a pihenés, esetenként a különböző szintű szórakozás ritkán képes rá, hogy ünneppé emelkedjék. Egyszerűen azért, mert az ünnep lényege szerint — mint láttuk — más. Vannak ünnepélyek, de ezek — minden tiszteletet megérdemlő tartalmuk és rendeltetésük ellenére — rendszerint nélkülözik az aktiv részvétel kollektív élményét s éppen ezért a passzív befogadás szférájában maradnak, mondjuk így: pódiumélménnyé váltak. Van ebben valami furcsa paradoxon: miközben kollektivitáson alapuló és arra törekvő társadalmat építünk fel, életünk nagy eseményei egyre inkább individualizálódnak. Vegyünk egy példát. Az emberi élet egyik legfontosabb állomása, a házasságkötés, régen kollektív esemény volt: egy nagyobb közösség, esetleg egy egész falu ünnepe (kisebb helyeken ma is megvan ennek maradványa), amelyben az életközösségre lépő emberpár személye majdhogynem háttérbe is szorult, pontosabban: az egészen beiül jutott csak szerephez. (Gondoljunk csak Nagy László: Mennyegző című csodálatos költeményére!) Ma szinte kizárólag az ifjú pár és néhány közeli hozzátartozó magánügyévé vált. Hogy melyik a jobb, „emberibb” forma — nehéz lenne egyértelműen eldönteni, de tény, hogy ezzel az átszervező- déssel sokat vesztett ,,ünnepi”-jellegéből. Ha vannak is olyan ünnepélyeink, melyek az érdekeltek aktív részvételét feltételezik (úttörőavatás, fogadalomtételek, általában az egyik életkorból a következőbe való átlépések, „beavatások” ünnepélyei), ezek rendszerint mesterségesen létrehozott képződmények, nem valamely természetes újjáéledés (etnológiai műszóval: „revival’ ) eredményei. Mell- bevágóan elgondolkoztató ezzel kapcsolatban Hatvani cikkének következő mondata: „Az iskolákban mostanában arra törekszenek, hogy az úttörőavatás hasonlítson a bérmáláshoz ...” Hozzátenném ehhez: hallottam olyat, hogy egyes helyeken a névadó ünnepséget „szocialista keresztelő”-nek nevezték el. És emlékszem még azokra az időkre, amikor egy-egy gyűlés a közös kezdő és záró énekkel, idézetek felolvasásával és magyarázásával, sőt a hangos önkritika-gyakorlással (nyilvános gyónás) — félre nem érthető analógiákat villantott fel az ember gondolataiban ... 85
