Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)
ŰEánt 'Tjiboi Iá I. Dr. Jandl nem szeretett korán kelni, de álmatlanul hánykolódni sem szeretett. Ezért inkább felkelt. Ahogy öregedett egyre korábban. Pizsamájára felvette a kórházi malaclopót, papucsot húzott, megtömte pipáját és sűrű füstfelhőt húzva maga után átvonult az irodájába. Dr. Jandl nem szeretett dolgozni, de azt még kevésbé szerette, ha munka közben zavarják. Hajnali három és hét között általában nem zavarták. Mire a szanatóriumi nyüzsgés elkezdődött, akkorra el is végezte nagyjából az igazgató főorvosi teendőket. Napközben már csak tett-vett, lézengett. Piszkálgatta a pipáját, aláírt, dünnyögött. Sohasem döntött azonnal, csak másnap három és hét között. Hajnalban. A postáját is mindig ilyenkor nézte át: természetesen az előző napit. Ajánlott, expressz, olykor távirat is várta a dossziéban. Minél több címke hirdette a levél fontosságát, annál később döfte borítékjába a papírvágó kést. A levél tartalma rendszerint őt igazolta: semmi sem sürgős a világon. Különösen egy olyan intézményben nem lehet sürgős, ahol lelki sérülteket kezelnek. Néhányszor előfordult már, hogy az ügy aktualitását vesztette, mire Jandl doktor tudomást szerzett róla. Ilyenkor dünnyögött valami engesztelésfélét az ügyfél iránti részvétből, valójában az ilyen idejét múlt ügyeket szerette a legjobban: hogy nem kell velük többet foglalkozni. A nagy irodai faliórán még nem volt egészen hat óra. Jandl doktor abban a boldog tudatban nyújtóztatta ki a csontjait, hogy ez a nap is baj nélkül múlt el. Nem hallotta meg a veszély lépteit, mert a lépteket elnyelte a futószőnyeg. Magas, feketeruhás férfi jött felfelé a személyzeti lépcsőn. A keresztfolyosónál beleszippantott néhányszor a levegőbe, majd a Club-dohány illatába fúrva az orrát elindult az igazgató szobája felé. Határozottan, de mégis ünnepélyesen: úgy, mintha egyházi körmenet élén, vagy halottas kocsi után haladna. Arcának olyan kifejezése volt, mintha éppen részvétet akarna nyilvánítani. Minden mozdulata, egész megjelenése elárulta, hogy egyházi ember. Egy nazarénus gyülekezetben prédikált ez a férfiú. Most azonban nem az írást, hanem az Ostort tartotta a kezében. Tudniillik másodállásban kocsis volt. A szanatórium szamarát hajtotta a kis négykerekű bakjáról. Az érkező és távozó beutaltak csomagjait fuvarozta a szanatórium és a buszmegálló között. Az első kopogtatásra nem felelt Jandl doktor. Nem hitte el, hogy neki szól a kopogtatás. Másodszor sem felelt: nagylelkűen módot akart adni az ismeretlennek, ott kint, hogy elhordja az irháját. Mozdulatlanságba merevedett és kifelé fülelt: hátha elmegy. Péntek Pál befelé fülelt: hátha megszólal. Két perc múlva újból kopogott. Jandl doktor még akkor sem akarta megadni magát. Kilépett a papucsából és zajtalanul az ajtóhoz osont. Két perc várakozás után hirtelen megreccsentette a hangját: — Ki van ott? — Én. — Biztos, hogy te vagy? — Biztos, —feleli Péntek Pál. — Megnézted az órádat? — Igen. — Mégis be akarsz jönni? 7
