Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Zám Tibor: Iá (novella)
— Igen. — Ne gyere. — Csak Jeromos miatt szerettem volna ... Mintha varázsigére tárult volna ki az ajtó. — Végre bevallód, te szentfazék. Jeromos gyengéje volt az igazgatónak. A semmi sem sürgős alól Jeromos volt a kivétel: a virgonc kis kanszamár. Vigaszom, Jeromos, támaszom, Jeromos, barátom, Jeromos. Te másik éplelkű ebben a nagy tébolydában. Talán azért, mert környezetében mindenki defektes volt valamelyest, Jandl doktor az ép testben ép lélek eszméjét akarta megvalósítani. Ezért tudományosan foglalkozott Jeromossal. Maga állította össze az étrendjét, hogy kellő mennyiségű fehérje, szénhidrát, zsír, ásványi só jusson a szervezetébe. Változatosan táplálta, de annyira nem bőségesen, hogy dúskáljon. Nem dolgoztatta inaszakadtáig, de lazsálni, elkényelme- sedni sem engedte. A munka-szórakozás-pihenés körforgásban szabályos, egyenletes ritmust állapított meg. Csak annyi szabadságot engedélyezett Jeromosnak, hogy ízlelje, de sose élvezze ki eléggé, nehogy beleunjon.Kiegyensúlyozott, megbízható átlagszamárrá akarta formálni Jeromost: hogy ne legyen nagyon szenzibilis, de érzéketlen se legyen: hogy tudjon szenvedni, de ne szenvelegjen s úgy élje az élet örömeit, hogy ne habzsolja. Jandl doktor önkéntelenül vakarózni kezdett a malaclopó alatt. Az ilyen heves viszketési inger nála mindig a nyugtalanság jele volt. Tegnap reggel még rendesen evett Jeromos. Délután még kiment a sziklakertbe, de nem ugrabugrált, mint máskor. Szomorúnak látszott. Nem akarta magán eltűrni a hámot. Csak rábeszélésre volt hajlandó lemenni a buszhoz. (Jandl doktornak feltűnt, hogy a „rábeszélésre” szónál Péntek Pál a háta mögé dugta az ostort.) Visszafelé nem indult el rábeszélésre sem. A kocsit vele együtt az érkező betegek tolták fel az úton. A szénába bele sem szagol. Nem iszik, széklete nincs. Nagyon lógatja a fejét. O, Péntek Pál valamilyen lappangó testi nyavalyára gyanakszik, ámbár . . . Jandl doktor felhorkant, mint akit megdöftek. Az következett be, amitől félt. Jeromosnak depressziós tünetei vannak. Naná! Mennyivel édesebb, ha eleresztheti fülét- farkát, s hódol a divatnak. Fájok, te világ. Hagyj nekem békét. Beteg a pszichém. Feltörte a hám. A meló. A fegyelem. Ah, fájdalom, végy a karjaidba! Hadd merüljek el benned! Jandl doktor csendesen és folyamatosan káromkodott. Péntek Pál olyan arccal hallgatta, mint ahogy a hívő lelkek hallgatják az istentelen beszédeket: mintha nyúznák és sóznák egyszerre. Az igazgató agyarára fogta a pipát, járkált le s fel, gondolataiba mé- lyedt. Péntek Pál ezalatt egyik lábáról a másikra nehezedett.Tíz percenként diszkrét kö- hintéssel jelezte, hogy a szobában tartózkodik. A harmadik köhintés után Jandl rámordult: ne krákogj, szarházi, inkább azt mondd meg, kik sündörögtek mostanában Jeromos körül? Péntek Pál sorolta a betegeket. Akit nem ismert névről, annak a külsejét írta le. Jandl doktor közben szavakat írt egymás alá. Nagyravágyás, Sértett hiúság. Élhetetlenség. Beteges lustaság. Lelki klimax. Hatalomféltés. Kielégítetlen tettvágy. Nemi éhség. — Több nincs? — Az orvosokat is mondjam? — De még mennyire! — Törmelék doktor, Herz doktor, Kedves doktornő, jandl mindhárom név után leírt egy szót: szenvelgés, közöny, stupiditás. (A ragya verjen meg benneteket!) Lecsapta a ceruzát, hogy két kézzel vakarózhasson. 8
