Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 6. szám - Kunszabó Ferenc: Örök érkezés
lefojtani igyekezett vele azt az alaktalan és tömegtelen kíncsomót, mely saját sorsából meg apja sorsából, és ükapja sorsából meg szépapja sorsából gyülemlett fel benne. ... Az egymáshoz hajazó és egymásnak felelgető esetek tucatjai villannak át agyamon, ahogy a korszerűtlenné vált salakos ösvény a bitumenes korszerűséghez kanyarodik, és megnézem az útonjárókat, kikkel e kitérő után majd együtt haladok. Lehetnek úgy negyvenen, főként fiatalok, talán öt középkorú férfi, a többi mind huszonötön alul. Három óra, a vonat alig harminc perce indult Szekszárdról, tehát mindnyájan délelőttös műszakról jönnek. Nem néznek felém: már nem. Mikor elkanyarodtam, nyilván mind rám pillantott, némelyek esetleg szóltak is felőlem valamit együtt haladó társaiknak, hogy talán azért, mert kisdolgom van a kanálison túli berekben, de mikor látták, hogy egyformán szabom lépteimet vissza az útra, akkor már besoroltak —, s most oszlopba szakadozott csoportjuk rést húz azon a ponton, ahová az ösvényről be fogok érni közéjük. Már egészen közel vagyok, megnyílnak az arcok, látom a homlokok magasságát, a szemek színét és rebbenését, az orr karakterét és a száj rajzolatát, ahogy apró, feszé- lyezettséget nem keltő pillantásokkal emberközelbe igyekszem magam hozni: Ugyan, melyik hogyan mosolyog majd, melyik lesz szapora szavú, melyik elutasító? Feltárulko- zik-e majd valamelyik is őszintén a közeli napokban, hetekben — s lelek talán barátot is, kivel holnapután ugyanolyan egyszerű örömmel cseréljük ki testünk melegét jobb tenyerünkön keresztül, mintha együtt rúgtuk volna a labdát gyerekkorunkban, vagy mintha hadgyakorlaton együtt aludtunk volna a kétszemélyes sátor alatt? S egyáltalán: akadok-e köztük nyelvre, az ismeretlen tájon vonuló katonák, az újságírók, térkép- rajzolók, de az egyszerű útonjárók e nélkülözhetetlen alanyára? Barátság ritkán adódik, tán még ritkábban, mint Nagy Megnyilatkozás, de a nyelv, az sűrű szükséglet az éhes szociográfus számára ... A nekem nyitott résen előzékenyen betagolódom a sorba, nem köszönök, csak kihúzom a zsebből a kezem, begombolom a kabátom, és felveszem a tempójukat: egyelőre ez is elég. Próbálok úgy viselkedni, ahogy én elvárnám egy idegentől, ha vonatról szállva együtt tartana velem saját falum közepe felé. Hát még mindig viselkedem? Húsz éves prakszis után még mindig viselkedni kell?! Igen, azt hiszem. Az ember mindig, vagy majdnem mindig viselkedik, még a legbensőbb emberi szituációkban is, csak az a kérdés, hogy miképpen: természetesen, vagy természetellenesen. Ebben a munkában a természetes emberi viselkedés az az arany- fedezet, amire aztán bátran (vagy majdnem bátran) fel lehet építeni — az alkalmazkodást az anyaggyűjtés témájához: Ahogyan másként viselkedik egy temetkezési vállalkozó, mint egy kulturcikkügynök, vagy másként a harcterületen járőrben levő katona, mint egy terézvárosi esztergályos vasárnap délutáni sétáján; de inkább, ahogy másként viselkedik ugyanaz az ember saját lakodalmán, mint sógora lakodalmán, másként temetésen, mint aratóbálon — úgy kell nekem másként és másként kialakítani az adott témával szembeni alapállásomat aszerint, hogy valami tragédia szálán indulok el, vagy egyszerű polgári per adott tippet, vagy téesz-közgyűlésre indulok. — Most az egész Sárpilist akarom megismerni, s benne (cseppben a tenger) a teljes Sárközt, örömeiket és gondjaikat, ünnepeiket és hétköznapjainkat, könnyen röppenő gondolataikat és minden percüket átfogó bánataikat. Az egész mai életüket akarom (illetve, amennyit abból majd magammal bírok hurcolni innen), most tehát az a legfontosabb, hogy hasonlítsak. Hozzájuk? Magamra. így hajazok majd legjobban rájuk is — az alkalmazkodást a kezdő szituációhoz: Másként esik a szó, a mozdulat kint a 5
