Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 6. szám - Kunszabó Ferenc: Örök érkezés

határban harminc fokos melegben vagy sűrű hóesésben, az istállók nyáron hűvös, télen langyos belsejében, alkonyati erdőszélen szalonnát pirítok mellé ülve; másként kezel az ember és másként köszön tanácsházán, mint téesz-irodán, másként a lovaskocsi fürhécére lépve, mint a traktor apró vezetőfülkéjébe nyomakodva. Másként kell lépnem és néznem, ha éppen most áll fel a csoport cigarettaszünetből, ha tegnap kaptak fizetést, vagy ha csak a jövő hét keddjére várják, ha éppen összevesztek a téesz-elnök- kel, vagy ha éppen most járt ott az agronómus, hogy na, jól van, lehet a kapálás folyómétere egy egész nyolc tized fillérrel több az idén.

Mindig másként, mert ha az első pillanatban nem érzékelem az adott szituációt, akkor jobb visszafordulni. Mindenképpen hasznosabb, mert kaphatok ugyan információkat, de azok majdnem mindig falsok lesznek, hiszen — nagyfokú érzéketlenségemet tapintva — ők eleve falsul fogják mondani, ráadásul én még falsabbul fogom hallani

— az alkalmazkodást a nyelvhez (nyelvekhez): Csoporttal mindig nehezebb, mint egy emberrel, hiszen ahányan vannak, annyi jellemet, indulatot, alapállást kellene felmérni ... Az első pár pillanat a döntő, a kézfogás előtti fejmozdulat, az arcmimika, a kéznek a formája, fogása, hőfoka, szorítása és lazulása — a hang, mely kimondja a nevet. Húsz év alatt még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a nevet bemutatkozáskor meg tudtam volna jegyezni, hiszen az a legritkább esetben jellemző az egyénre —, de a hang színe, tónusa, lejtése, lágysága vagy érdessége, álkeménysége vagy bújtatott arroganciája, az mind-mind rendkívül fontos abban a pillanatban, mikor nekem már határozni is kell, hogy az első kérdést milyen szórenddel, milyen hangszínben, milyen határozottsággal tegyem föl. Mert minden lehetséges, csak az nem, hogy bárkitől bármikor faarccal, fahangon (tehát érzelmi befektetés nélkül) lényeges információkat kaphatok. Márpedig szinte mindenki mást vár tőlem: az egyik egyszerűen emberi megértést, a másik teljes helyeslést, a harmadik megfontolt válaszokat, a negyedik gyors replikát — s az ötödik éppen ellenkezést, mert az ő vitakedvét az pezsdíti föl

— az alkalmazkodást a kialakult szituációhoz: Ha a kezdő percben az alaphangot sikerült leütnöm (pontosabban: leütnünk, hiszem partnereim is azt teszik), akkor megindulunk. Az egyik igényli, hogy megmondjam, miért is jöttem, mit is akarnék, a másik nem szól, de látom rajta, hogy szeretné tudni, a harmadik úgy tesz, mintha előre tudná, de azért jó hallani, hogy helyesen mondom-e, a negyedik valóban tudja, az ötödiket pedig nem érdekli a legkevésbé sem, én kérdezek, ő felel, vagy mert egészen máshová kíván engem, vagy mert azt reméli, hogy akkor hamarabb szabadul, esetleg, hogy aztán ő is elmondhatja a saját baját.

így vagy úgy, egy darabig én háttérben maradok, csak rövid kérdésekkel vagy közbeszúrásokkal görgetem a témát a cél felé (ha sikerül), partnerem beszél, s közben óhatatlanul egyre többet mutat meg magából —, de egy idő után elérkezünk arra a pontra, mikor nekem is meg kell nyílnom. S minél tartalmasabbá válik a szituáció, annál köve- telőbb a szükségesség. Ez az ellenpróba, mindig kimondatlanul: lásd, én ez vagyok, mutasd meg magad, te mennyit érsz! — S ha a kapcsolatteremtés, az információszerzés alatt sikerült természetesnek maradnom, minden kompenzálás vagy átlapolás nélkül, s ha sikerült emberre akadnom (egyik vonja a másikat), akkor ez a legkönnyebb, akkor ez már szinte észrevétlen zajlik.

És mégis: Nem a megírás az igazán nehéz, nem is a szó formális értelmében vett anyaggyűjtés, hanem ez a kölcsönös adás.

... Itt még mindennek az elején tartunk. Én csak csoportban mértem föl őket, csak elkaptam néhány arcéit, néhány vonást a száj szögletében, néhány áll lehajló vonalát —, ők pedig megnézték a hajam színét, a szemem állását, a tartásomat, járásomat (de igen, a ruhámat, a cipőmet, s azt is, hogy milyen a kezem, milyen szerszámot forgathat). Mit akarhatok? Sárpilis nem üdülőhely, nem vadászóhely, nincsenek idegenfor6