Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZEMLE - Ocsovszky László: Szűcs Sándor: Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek
gondozásában megjelent gyűjteményt lapozgatva szinte élőképet kapunk a népköltészeti műformáknak egyik legremekebb fajtájáról, a virágénekről, és arról a harcról, amely a sokáig nem kívánatos „undok virágénekek” (Pázmány Péter) eltörléséért, megsemmisítéséért folyt. Már Mé- liusz Juhász Péter (1561) és Huszár Gál (1574) erősen kikel a trágár beszéd, fajtalan éneklés ellen, s a híres hitvitázó, Bornemisza Péter prédikációiban még odáig is elmerészkedik, hogy a szerelemről szóló virágénekek hallgatását olyan bűnök közé sorolja, amelyekért súlyos testi büntetés, többek között nyelvkiszaggatás, meg- kövezés, máglyahalál jár. Sylvester János az egyetlen a régi íróink közül — különben nála találkozhatunk először biblia- fordításának (1541) jegyzetei között a virágének elnevezéssel —, aki nemcsak felfedezi a virágénekek pompás nyelvezetét, hanem a magyar nép lélektükrét is benne látja: „II inekekben, kiváltkíppen az viráginekikben, mellyek- ben csudálhatja minden níp a magyar nípnek elmíjínek éles voltát az lelísben, melly nem egyéb hanem magyar poézis”. S hogy nem is akármilyen poézisről volt szó többszáz évvel ezelőtt, azt bizonyítja az azonos, vagy rokon tartalmú jegyek alapján ciklusokra bontott, százhetvenhét virágéneket magábafoglaló keresztmetszet. A legjellegzetesebb, legszebb darabok kerültek egymás mellé, s külön értéke a kötetnek, hogy az eddig ismert forrásokon (Bartók Béla, Kriza János, Kodály, Gyulai, Arany János) kívül olyan eddig SZŰCS SÁNDOR Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek „Legény, ha megunta nyergelni a derest, Vegye az ő útját a rétnek egyenest, Ott békében élhet, nyomát nem szaglássza Se zsandár, se pandúr, vármegye kutyája.” Szól a nóta a betyárkeserűségről, kicsit félve, kicsit irigykedve, néha sajnálkozva vagy büszkélkedve szól a nóta és jár a legenda, azokról a legényekről, akikben volt bátorság megszökni a császár katonáskodása elől, ha már nagyon „elhí- resedtek”. Olyanok ezek a történetek, mint a betyárok viselte szűrök, hol megfakultak, megkopottak az idő hajszájában, hol meg dús hímzésűvé lettek a mesélők szavában. Különleges „népmesék” a betyár-, pandúrlegendák, a megtörténtek valósága és a hit a vágy színes keverékei. Valami olyasmi, mintha álomtalan éjszakában igazi álmokról mesélne valaki. Valahol ott bújkál mindegyik történet mélyén a cinkos szeretet a legények iránt és a csúfolódó nevetés a felsült panmég kiadatlan kéziratokra is támaszkodik, mint Gáspár György, Kun Sámuel, Thoroczkai Zsig- mond, Torockói Czupor Andor, Vutskits énekeskönyve és Szentgyörgyi Lajos Dalfüzér-e. így húszon felül van azon virágénekek száma, melyekkel most találkozhat először nyomtatásban az olvasó. Ez adja a kötet felfedező jellegét, ezeknek a virágénekeknek köztudatba védődése bizonyítja mindennél ékesebben népköltészeti kincsünk kiapad hatatlanságát. Él a dal, és vele erősödik a szép magyar beszéd. Még mindig örülünk annak a dalnak, melyben az ismeretlen énekes 1672-ben így tünteti ki kedvesét: „Engem éleszt rózsaszínű, piros orcája, kebelében megbimbózott két arany alma”; és még mindig csodáljuk a nyelvteremtő erőnek azt a magas fokát, amelyen a szerző pajzánkodó költőiséggel bevallja kedvesének szándékát: „Ha kebeledbe nyúlhatnék, Piros csizmát szabhatnék, / Mindjárt megpirkantnálak” (1813). Amíg ilyen választékosán fogalmazott szöveget olvashatunk, nem fogyhat el képzelőerőnk, amíg ilyen eredeti dúcokról nyomott fametszetekben gyönyörködhetünk, nem romolhat meg egykönnyen szépérzékünk. Hála az ismeretlen szerzőnek, és az ismertnek, Gy. Szabó Bélának, akinek vésőjét jobban nem dicsérhetjük, mint ha azt mondjuk, hogy a kötetben szereplő egész oldalas és lapkiegészítő művei felérnek egy-egy virágénekkel. SZAKOLCZAY LAJOS dúrokon, közben kibontakozik előttünk a pusztai emberek élete, szegénysége, rettegései, apró ellenállásai mint a „szegénylegényszánás”, vágyai a másfajta felé. Megjelennek a csárdák, ahol megpihentek a betyárok, ahol elnótázgattak: „Öreg isten, mi az oka, Körül véres az ég alja? Éles bú járja szívemet, Siratom az életemet.” Ezt a nótát dalolta Kis Vígh Miska, de énekelhették volna mindnyájan, hiszen a sok furfangos tett mellett, keserű bújdoklással, örökké figyelő réti farkas élettel is meg kellett birkózniuk, no meg a pandúrokkal, hiába voltak segítők, „tájnézők”. Életük és a róluk szóló legendák mindenütt összefonódtak a pandúrok létezésével és legtöbbször az árulókéval. Szűcs Sándor gyűjtéseit a meglevő dokumentációkkal ötvözve, színes mesélő kedvvel mondja el, sok helyen megtartva és beleillesztve az ízes tájjelegű népi szavakat, mondásokat. Az eredeti népi rajzokkal díszített könyv hasznos ízelítő a néprajz egy ágából. OCSOVSZKY LÁSZLÓ 94
