Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZEMLE - Körber Tivadar: Manga János: Magyar népdalok, népi hangszerek - Szakolczay Lajos: Haja, haja virágom
Szemle MANGA JÁNOS Magyar népdalok, népi hangszerek Szép kiállításban jelent meg a Magyar Népművészet sorozat 2. kötete( szerkeszti: Dr. Ortutay Gyula). A sorozatot elsősorban külföldieknek jelenteti meg a Corvina Kiadó s csak másodsorban a hazai közönségnek. Ha viszont megjelenik magyar is, fölvetődik a kérdés: kiknek szól a könyv? Nyilván nem a szakemberek szűk körének, nek, erre mutat a terjedelem, a kivitel és nem utolsósorban maga a szöveg, mely inkább a laikusokat vezeti be a témába, és buzdítja a népzene alaposabb megismerésére. Akkor viszont mivel magyarázzuk a rendkívül alacsony példányszámot? Míg a sorozat 3. kötete, a „Magyar népviseletek” hétezer-négyszázötven, addig a szóban- forgó könyv mindössze ezerötven példányban jelent meg. Az utóbbi években hazánkban megújult a népdal iránti érdeklődés. Ennek számtalan bizony ságával találkozunk, az évenkénti kecskeméti népzenei találkozók visszhangjától kezdve a „Röpülj páva” televíziós vetélkedő hatalmas sikeréig. Ezek tények, melyeket figyelmen kívül hagyni éppolyan hiba, mint jelentőségüket túlbecsülni. A kiadó számolhatott volna ezzel az érdeklődéssel. A könyv első fejezete a népdal „felfedezésével” foglalkozik 1760-tól napjainking. Rámutat, hogy a múlt századi népdalgyűjtőket elsősorban a szövegek érdekelték. (Megjegyzem: századunkban az érdeklődés — helyesen — a népdal zenei lényege felé fordult, ugyanakkor a szövegek hasonló zudományos elemzése és rendszerezése a mai napig sem valósult meg. Az első lépéseket ebben az irányban nem a folkloristák, hanem a költők tették meg. Például Csoóri Sándor.) A könyv világosan, néhány jól kiválasztott kottapéldával szemlélteti a népdal eredetét, az ázsiai és finnugor elemek jelenlétét, a népdal ősi és újabb rétegének jellegzetességeit. Ilyen „tiszta” formában persze, ma már aligha találkozunk ezekkel. Ez újabb daltípus megszületéséhez alapos történelmi-társadalmi hátteret akar festeni a szerző, a „tömören mindent” igénye azonban oda vezet, hogy ez a rész stílusában az iskolai tankönyvek szövegeire emlékeztet, azok összes jó és rossz értelemben vett sematizálásaival. A hazai olvasónak aligha van erre szüksége: aki ezt a könyvet kézbe veszi, nyilván ismeri a tényeket, elég lett volna legfeljebb egy-két utalás a korszak történetére. Közhelyszerűnek tűnik az ilyen mondat is: „A nép életereje csendül ki új stílusú dalainak mindegyikéből.” Érdekesebb a következő fejezet, mely azt mutatja be, hogyan kapcsolódik bizonyos népszokásokhoz, közös munka- és egyéb alkalmakhoz a népdalok egy-egy csoportjának élete. Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy a népdal életének „szociológiáját” vázolja itt fel a szerző. Ide kívánkozik, hogy Manga János hosszabb ideje rendszeres műsorokkal jelentkezik a rádióban. „Az élő népdal” címmel, melyek során az országot járva kutatja föl és rögzíti hangszalagra a hagyományos népdal mai továbbélésének hangzó dokumentumait. A könyv második fele a népi hangszerekről szól. Az egyes hangszerek készítésének módja és az ebben mutatkozó eltérések, történetük és elterjedtségük leírása a népzene világában jártasabb olvasó számára is sok érdekességet, újdonságot nyújt. Talán azért is, mert túlságosan egyoldalúan él a köztudatban a magyar népzene elsődlegesen vokális jellege, és így a hangszeres muszikára alig figyeltünk oda. Az utóbbi idők gyakorlata viszont ezt némileg módosította: a népzenei találkozók résztvevői például többségükben hangszeresek, Vitába kell hát szánnunk a szerzővel, aki a citera háttérbe szorulásáról beszél. Furulyást, tekerőst, pláne dudást valóban lámpással kell keresnünk az országban, ezzel szemben — még a nagyobb helyeken, így Budapesten is — egyre kedveltebb hangszer a citera, sok citeraegyüttes is alakult az utóbbi években, éspedig nemcsak az idősebb, de a fiatalabb generáció köreiben is. A szerző sorra veszi a fúvós, majd a húros népi hangszereket, előfordulásaikat a történelmi múltban és a nép zenei gyakorlatában, s ezek külföldi kapcsolatait. Utolsó fejezetében az ún. cigányzenével foglalkozik. Erről a témáról egyre türelmetlenebbül várjuk Sárosi Bálint könyvét, mely talán hozzájárul annak a kérdésnek tisztázásához, hogy mi a helye a cigányok által játszott zenének a magyar nemzeti kultúrában, és mennyiben tekinthető hitelesnek a hagyományos népdalkincs cigányzenészek által való tolmácsolása. KÖRBER TIVADAR Haja, haja virágom Már a négyszáz évvel ezelőtt lejegyzett virágénekek is olyan költői leleményről, frisseségről, az éppen csak bimbózni kezdő magyar nyelv megjelenítőképességéről, naivan is szépen odamondogató-csúfolkodó bájáról tanúskodnak, hogy szinte elámul az ember népköltészeti kincsünk gazdagságán. Ez az egyetlen kimeríthetetlen kincsesbánya, ez a mindig újjal és újjal telítődő folytonosság táplálója Bartók, József Attila, Garda Lorca, Juhász Ferenc, Nagy László — és még ki tudja meddig folytathatnék a sort — művészetének, ez az a „vadon nőtt gyöngyvirág”, amelyet százszor elátkoztak, és még többször megtagadtak, de azóta is él, és termékenyítőén eleven. A kolozsvári egyetemi tanár, Szabó T. Attila 93
