Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - JEGYZETEK - Benkő Ákos: Vajdasági krónika

és Nagy Lászlóról. Bori néhány évig egyáltalán nem írt a vajdasági magyar szerzők munkáiról, de hogy ekkor is rendszeresen olvasta és tanulmányozta a legfrissebb eredményeket, arról elsősorban a HÍD 1968-as évfolyamában publikált rövid áttekintése — az ötvenes és hatvanas évek irodalmáról — tanúskodik. Azóta megírta a jugoszláviai magyar irodalom történetét 1945-ig, közzétett több nagy tanulmányt — Pilinszky Jánosról, Füst Milánról, a legújabb magyar líráról... — A magyar irodalmi avantgarde c. három kötetre tervezett nagy szintézisének első kötete pedig — A szecessziótól a dadáig — épp a napokban jutott el hozzánk. És hogy a Magyar Tanszéktől kezdve a HÍD szerkesztőségén keresztül a becsei középiskolás vetélkedő zsűrijéig még hány helyen tevékenykedik a jugoszláviai magyar kultúrának ez a fáradhatatlan munkása, annak puszta felsorolását sem engedi meg véges emlékezetünk s krónikánk terjedelme.

A másik díjazottat, az alig harminc esztendős Domonkos Istvánt eddig inkább költőként, az első Symposion-nemzedék egyik legtehetségesebb tagjaként tartottuk számon. 1963-ban jelent meg Domonkos első önálló verseskötete, amelyben az „ellenpontos” symposionista líra olyan mintadarabjai kaptak helyet, mint a Kontrapunkt és a címadó Rátka. A szerző első prózai kísérletei — még a hatvanas évek elejéről —, így az Önarckép patkánnyal, A vályogvető lány szürrealista hatásról vallanak. A hatvanas évek derekától kevés prózai munkájával találkozunk, viszont annál több nagyobb lélegzetű költeményével. Ezek közül az egyiket — MAO—POE — Tolnai Ottóval közösen írta, a másik kettőt— Kislányom: Görögország, Az élet az a német város — költőbarátjával közös kötetben (Valóban mi lesz velünk) jelentette meg. Domonkos elsősorban és mindenekelőtt költő. Ez derül ki elbeszéléseiből és első regényéből, A kitömött madárból is, amely a FORUM regénypályázatának 3. díja után a legrangosabb irodalmi díjat is meghozta szerzőjének. A kitömött madár ízig-vérig epikus műnek indul: a bűvös köréből kitörni nem tudó, szánalmas sorsú Skatulya Mihály cigányzenész történetének, akinek tragikus életérzését nagyon találóan fejezik ki az alábbi sorok:

,,... meglehet, hogy a mi földünk csupán egy nagyobb bolygó büntetőtelepe,

meglehet, hogy mi élők valahányan fegyencek vagyunk csupán ötven, hatvan, hetven évre ítélve”

A mű sikerültebb első fele tulajdonképpen egy nagy belső monológ — a szürrealista líra és próza eredményeit felhasználó, érzékletes, élményszerű, helyenként megrázó erejű monológ. A szerző azonban — vagy a minden áron újítani akarás miatt, vagy egyszerűen azért, mert kifullad — nem tudja tartani ezt a magas művészi szintet, prózája egyre jobban fellazul, s a „regény" szerkezetileg is felbomlik, fokozatosan átalakul nehezen vagy alig követhető, lírai betétekkel megtűzdelt prózai szöveggé, a történet helye és ideje rejtve marad előttünk, a középponti alakok száma egyről háromra szaporodik (Skatulya Mihály, Lujza és Szergyó). .. így aztán A kitömött madár — amelyhez képest nemcsak Bútor Módosulása, de még Robbe-Grillet Útvesztője is voltaire-i „tisztaságú”, közérthető írásnak tűnik — a legkülönfélébb interpretációkra ad alkalmat. Bányai János például terjedelmes, alapos, jól követhető, bár több részletkérdésben korántsem meggyőző elemzésében a regény látszatát keltő szövegnek nevezi Domonkos művét, amelyből a hagyományos regény megkérdőjelezését véli kiolvasni (HÍD, 1970. 1.). Gerold László szerint viszont a regény „a vajdasági nyomorúság legteljesebb megvalósulása. Benne van minden kisszerűségünk, esetlenségünk, benne vannak összes gátlásaink és minden vágyunk” (ÚJ SYMPOSION, 58.). A HÍD-díj bíráló bizottságának véleménye — mely szerint „a mű költői intenzitással fejezi ki a szerző korszerű létérzését, s benne a modern prózaforma hiteles és érvényes tartalommal telítődik” — tömörségében is találó értékelés a regény első feléről.

A magunk részéről részletszépségekben rendkívül gazdagnak tartjuk Domonkos munkáját, amelyben benne volt a „nagy” regény lehetősége, ennek megírásához azonban ezúttal még kevésnek bizonyult a szerző epikus vénája és kompozíciós készsége. A kitömött madár olvasása során egyre határozot- tabbá vált az a meggyőződésünk, hogy ha az író végig Skatulya Mihály „világán" belül marad —aki kétségtelenül eredeti, egyidejűleg költői-reális és szimbolikus figura —, ha a vélt vagy valódi újításokat nem viszi ad absurdum, akkor most nemcsak egy érdekes és figyelemre méltó kísérlettel, hanem egy minden tekintetben kiemelkedő regénnyel lennénk gazdagabbak.

92