Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Sütő József: A „kerítő” és az „ártatlan” Gertrudis

meg, amit Bánk az 1/6, jelenetben és Melinda az l/l I, jelenetben mond A ritter ugyanis (mint fentebb is jeleztük) ezeket az ébredező gyanúsító feltevéseket valamelyik ajtó mögül hallja s mivel az összeesküvőknél szorongatptt helyzetben van, „eszét feltekerve” pokoli ravaszságú tükörképét adja Bánk és Melinda gyanújának. Természetes, hogy Bánknál telitalálata van.

Másrészt Biberachnak nagy része van abban is, hogy Ottó az 1/12. jelenet után folytatja Melinda elleni támadását. Ottó ugyanis a királynéval történt négyszemközti beszélgetés után „bosszúság és szégyen közt habozván” nem igen merne újabb akcióba kezdeni, ha Biberachtól azonnal „irtóztató” tanácsot nem kapna. Tulajdonképpen ő indítja el a sors kerekét, nem Gertrudis sértett gőgjének fájóan gúnyos „unszolása.”

A lovag érzi és jól tudja, hogy Bánk gyanúját ő keltette fel a királyné irányában, tudja, azt is, hogy Bánk szinte őrjöng a családját ért gyalázat miatt, a királyné élete veszélyben van. Ezért halála perceiben lelkiismeretfurdalás-félét érezve bevallja: a királyné„ártatlan”, semmit is tudott Ottó ízetlenkedésiről. „ártatlanság” nem „magára a tényre”,

hanem a „kerítőségre” vonatkozik. A „tényről” ugyanis ő azt hiszi, hogy nem történt

meg, Ottó próbálkozása a porok ellenére is sikertelen volt (

.........nem hiszem biz én

a gyáva herceg boldogult. — Gyanú kínozza Bánkot.”).

Nem hiába szerepelteti Katona az V. felvonásban Biberachot koronatanúként, és nem olyan jelentéktelen dolog vallomása, hogy ebben se Bánk, se a nézők ne higgyenek. Ez a közlés logikusan bele tartozik Bánk drámájába, és dramaturgiai fontosságú.

Miért tenné ezt a vallomást Biberach, ha nem volna igaz? Miért hazudna? Még az udvaronc szolgalelkűségével is nehéz volna Gertrudist menteni akaró hazugságát megnyugtatóan értelmezni. Vagy ő ne ismerné a királyné pontos magatartását s Ottó minden szennyes dolgát? Ő, aki „mindent tudott?”

Biberach nem hazudik. Vallomásával teljesen egybehangzóan áll az 1/13. jelenet. Miután ő is hallotta a királyné és Ottó párbeszédét (1/12.), úgy fogja fel, hogy a királyné felháborodása és haragja azért van, mert Ottó szerelmével Melindát merészelte ostromolni. Kiengesztelni tehát csak úgy lehet, ha bocsánatot kér, és azt mondja, nem igazi szerelmi vallomás történt részéről, csak próbára akarta tenni Melindát, „mert sokat hallott a magyar feleségek állhatatosságáról.” Biberach is ezek szerint úgy tudja (már pedig ő tudja), hogy Gertrudis itt értesül először Ottó szándékáról, s nem tud semmit előbbi „ízetlenkedéseiről”. Ellenkező esetben szavainak, tanácsának semmi értelme sem volna.

Biberach minden cinizmusa, elvetemültsége mellett is szintén középkori ember, ha nem vallásos, akkor babonás, aki élete utolsó perceiben nem mer hazudni. A drámai igazságszolgáltatáshoz tartozik ez is, hogy az igazi bűnös halála perceiben felfedi az igazságot, így tanulta Katona Shakespearetöl is. Romantikus fogantatásé,de reálisnak is elfogadható.

Bánkra Petur szavai is leverő hatással voltak, nemcsak azért, mert megtagadja, hanem azért is, mert úgy érezte, halálának, megkínoztatásának ő is oka. Még inkább lesújtanak rá Myska bánéi és Solom mesteréi. „Oszlop módra” szótlanul áll, „földre szegezett szemekkel”, nem érti, mit beszélnek körülötte, csak akkor tér magához, mikor fiát akarják elvenni Mikháltól. Nehéz elképzelnünk, hogy Biberach vallomása „aligha hat rá”, nemcsak Katona már idézett rendezői utasítása miatt, hanem a megrendült Bánk szavai miatt is. A bán, még mielőtt tudna Melinda haláláról, már saját erkölcsi haláláról, saját „sírjáról” beszél (B: (fájdalommal) Melinda! — Sírján ezt fúvassam így | egyelge sokszor. Oh Melinda! eltűnt | a szép idő — te fúvasd síromon“).

Bizony Biberach vallomásának szörnyű következményei vannak Bánkra. Solom szavai csak a külső büntetést mondják ki, de az önvád mardosása, a lelkiismeret furdalása a szörnyűbb, éppen annál a Bánknál, akinek annyira jellemében gyökeredzett — mint láttuk — a tétovázó kétely nagy igazságkeresése.

A teljes összeomlást a nagy veszteség, Melinda halála tetőzi be, de ez is mint szörnyű fájdalom a már eddig is meglevő önmardosást a legvégsőkig fokozza, hiszen úgy érzi Melinda halálát is ő okozta, bosszújának következménye. Nem lett „ölettetése” jó hírneve miatt, „jó hírneve” lett oda mindkét vonalon. Ő életben maradt. Ily nagy jellemnek azonban ez az erkölcsi halál több, mint „ölettetés”.

Csak így ismerheti el a király, hogy az ő és gyermekei vesztesége, Bánk és fia vesztesége között nagy különbség van: „Nincs a természetben vesztes, csak ő, nincs árva, úgymond, csak az ő gyermeke”. Teljesnek látja Bánk bűnhődését és megkegyelmez. Bánk lelki összeomlásában tehát azok mellett a hazafias belső ellentmondások mellett, „melyek a dráma első felében késleltették a cselekmény kibontakozását, amelyek a leszámolás után megrendítették”, feltétlenül szerepet játszik a mardosó önvád is, amely így Gertrudisnak a „kerítőség”-ben való ártatlansága esetén valóban motivált.

46