Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Ankét - tanulságokkal

az embereket bármilyen cikkel megbántani nem szabad, igyekezzünk a környezetéhez méltón fogalmazni, írni, úgy, hogy az egyszerű emberek ne háborodjanak fel rajta.”

Amit nagy elődeink maguknak álmodtak, nekünk megadatott: amit írunk, azonnal elolvassák. Ezért nekünk nemcsak jelképesen kell számolni a néppel, hanem valóságosan is, hiszen a tetthelyen szemben ülünk és vitatkozunk vele. Újabb és újabb impulzusokat kapunk tőle, még ha nem szorul is bizonyításra, amit egyik írótársunk mondott: „akikhez az írás szól, azok fogják fel legkevésbé, azok fognak fel belőle legkevesebbet.”

Túlérzékeny a nép. Abban a szabolcsi faluban, amelyről Végh Antal az „Állóvíz” című riportját írta a tetű említése miatt háborodtak fel legjobban. Az itt élőket a suk-sükös beszéd megírása sértette módfelett. Egy másik faluban rám haragudtak meg, mert olyasmit említettem a riportomban, hogy a szőlőművelésben járatlanok dróttal akartak szőlőt kötözni.

Meggyőződésem, hogy mindhárom riport a község érdekét szolgálta: valami fontosat mondott és nehezet mozdított; igényesebb közgondolkozásra, politizálásra serkentette a falu népét, ám az írások összes erénye nem ellensúlyozhatta azt egy-két aprócska „sértést”.

Kérdés: a túlzott és indokolatlan népi érzékenység rákötelezi-e az írót arra, hogy a helyzetfestő, helyzetjellemző tény mozaikokat elejtse, elhallgassa? ... Ez azért kérdés, mert a mondanivaló szempontjából jelentéktelen dolgok megemlítése — ez idő szerint — a jelentős dolgok elutasítását vonja maga után.

Igaz, hogy a maguk korában haladó gondolatoknak mindig le kellett küzdeniük valamiféle közeg- ellenállást. Igaz, hogy élük-hegyük átütötte a védekező érzelmi közeget és „anyagi erővé” vált a tudatban, de mégis: ha bízunk is gondolataink igazában, erejében, ez a közeg van. Számolni kell vele.

A két forradalom közti Lenin politikusi zsenialitását abban látom, hogy a harc minden fordulata előtt számolt a néptudattal; rendkívül fontosnak tartotta, hogy a tömegek felnőjenek a következő feladathoz, készek legyenek arra tudatilag. Vaskos tapasztalat, hogy csak azt adhatjuk magunkból, aminek adására felkészültünk. És azt fogadhatjuk magunkba, aminek befogadására készek vagyunk ... A politikus írónak (vagy író politikusnak) helyzete kockázatait is éreznie kell: például azt, hogy az olvasón ejtett seb neki is sebe, azontúl pedig kudarca. „Jaj annak, aki gyorsabban akarja tanítani embertársait, mint tanulni képesek" — olvastam valahol. Veres Péter leveléből pedig azt, hogy „nemcsak harcolni kell, hanem harcolni—tudni is kell.” Az óvás vagy intés — gondolom — mindannyiunknak szól.

(Zárójelben hadd mondjam meg, hogy a suk-sük nekem jobban fáj, mint nekik, mert pedagógusi pályafutásom egyik kudarcát idézi. Hortobágyi tanító koromban három éven át nem tudom hány ezerszer javítottam a suk-süköt szóval, tollal, ám félek, hogy hiába. Mégse ajánlanám a türelmetlenség módszereit.)

Az olvasó bizonyára észrevette, hogy a „hangnem” cím alatt a népről is beszélek. Ehhez is ez az ankét adta az impulzusokat; az, hogy olvas a nép, de rosszul olvas; az, hogy vannak fogalmai a társadalmi munkamegosztásról, de helytelen fogalmai vannak; az, hogy osztályellenséget gyanít az íróban; az, hogy jellegzetesen szektás alapállásból utasítja el a tényeket.

A „sárba ragadt” falut túlélő, arra annyira jellemző elfogultságnak, előítéleteknek, a zárt településen élők régi közösségi normáinak, átöröklött közösség-kultuszának is szerepük lehet abban, hogy a népi reagálás olyan, amilyen. És szerepük lehet a marxizmus rosszul megtanult, a fejekben dogmává kövült tételeinek és nagyon feltűnően annak, amit az emberek olyannyira nem szeretnek; hogy ország-világ megtud a falujukról olyan dolgokat, amelyeket a lelkűk mélyén szégyellnek. Meg is jegyezte az egyik hozzászóló, hogy ez esik zokon. „Ha ilyen címe volna az írásnak, hogy „Egy magyar falu 1970-ben” mindenki homlokon csókolná a szerzőt és azt mondaná, ez az igazi, ez a szomszéd falu.”

Az a szerencse, hogy a szellemes megjegyzés másképpen igaz. Sokszor tapasztaltam, hogy az írások életvalóságait a nép a saját életvalóságaihoz hasonlítja. Következtetései, ítéletei, általánosításai ebből az összevetésből származnak. Lehetséges, hogy a mi szociográfikus írásaink azért nem képezhetik az összevetés jó alapját, mert a nomináció jegyében íródtak; mert a pellengérre állítás érzetét keltik azokban, akikről szólnak s ezért nem a józan értelemre hatnak először, nem gondolati reakciókat váltanak ki, hanem az indulatokat provokálják: a megdöbbenést, a felháborodást . . . (Akit ütnek, az vagy visszaüt, vagy elszalad — s majd csak azután gondolkozik.)

Az a feltevésem, hogy írásaink nem veszítenék el hitelüket s nem válnának érdektelenné akkor sem, ha megfosztanánk őket a helyi jellegtől és a nominációtól. Meg kellene próbálni. A mostani rendkívüli érdeklődés (a 300 eladott példány erre vall) rákényszerít bennünket, hogy önkritikusan utána járjunk: hátha valóban rossz a „tálalása” szociográfikus írásainknak ... A társadalmi kérdések iránti érdeklődés láttán — a heves visszautasítás ellenére is — fel kell tételeznünk azt, hogy saját életvalóságait a nép nemcsak a Szabó családéval tudja már összevetni, hanem magasabb szintű összevetésre is képes; hogy magasabb szinten is tud következtetni, ítélni, általánosítani, gondolkozni — politizálni.

61