Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Szekér Endre: Arcképvázlat Illyés Gyuláról
SZEKÉR ENDRE Arcképvázlat Illyés Gyuláról „Zuhanni magad is elég súly vagy már, de — fel, egy centit, ahhoz szívek százezre kell!” (Illyés Gyula: Hálóm s halam) 1. „ÉN HADVEZÉR SZERETTEM VOLNA LENNI, FORRADALMI, NÉPI FELKELT HADAK ÉLÉN...” Illyés Gyula egyik vallomásában arról beszélt, hogy sohase akart író lenni. Annak ellenére, hogy korán kezdett írni, tizenegy éves korában, mégsem álmodozott a költői útra készülődésről. „Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén ...” Igen, Illyés mint hadvezér szállt volna síkra népéért, népével, a magyarsággal. Emberi és alkotói egyéniségéhez méltón ebben az interjúban nem állt meg ennél a gondolatnál Azonnal hozzátette, hogy „nem fővezérként”, a hadak élén szeretett volna küzdeni. Ö sohasem akart elszakadni onnan, ahonnan jött. Mint ember, mint író, mint „hadvezér” mindig másokkal együtt élt s küzdött, él és küzd. Elvetette mindig az öncélú formalista játékok könnyű sikereit. Mint hadvezér a „kizsákmányolt, meggyalázott népért” küzdött volna. Ugyanúgy folyt le eddig az írói pályája is. Igen, a „meggyalázott népért”. Hiszen ez indította szólásra. Illyés ezt így fogalmazta meg: „íróvá az erkölcsi felháborodás tett.” Felejthetetlen Illyés személyes emlékeit versbe ötvöző „Három öreg”-je, az őt írni tanító beteg béres kézfogását őrző költői-emberi gesztusa. S ez nem póz, nem „csinált” téma. Illyés érezte és ma is érzi Czabuk Pál reszkető kezének szorítását, tudta, hogy az a zsellérnemzedék nem lelt a múltban hazára, s ő azért rendeltetett, hogy szóljon, kiáltson helyettük, értük. Ezt a népért szóló Illyést szerette meg sok olvasója, kortársa. „Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó, és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon”. Illyés erősen kötődött, és kötődik ma is a néphez, a parasztsághoz. A történelem nagy fordulópontjai mindig mint magyar sorskérdések, mint a magyarság életét meghatározó pillanatok tűnnek elénk drámáiban is. Lírai témaként is jelentkezett korábban Dózsa alakja. Később dolgozza fel drámában. Illyés a történelmi tragédiákban nem a „történelmet” akarta bemutatni, hanem a népet, a népi hős lelküle- tét. A hős és a nép sorsa izgatta. Illyés aforradalmi magatartást veszi szemügyre, azt nagyítja fel a dráma reflektorfényébe helyezve, hogy ki a hű a néphez, ki az áruló, hogyan függ össze a hatalom és az erkölcs.Egy kritikus észrevette Illyésnek ezt a súlyponti problémáját, idézve az írót: „Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. A kimondásához a test bátorsága kell, a megtalálásához a léleké”. Amikor „A kegyenc” hőse önmagát is eladja a zsarnoknak, saját értékeit pazarolja el, megérti már Maximus is, hogy ez az út járhatatlan. A lírikus is küzd az igazság kimondásával. S győz. Korunk háborús rettenete, a fasizmus végzetes mementója újra és újra felveti a költők, az Arionok felelősségét. Illyés a sok plakátfenyegetés, mustárgáz és hullaszag közepette tudja, hogy mindig szólni kell, „kiállni” még a halál árnyékában is. Illyés kimondta az igazat régen és most. Másképp nem tehetett. Megírta a „Puszták népé”-ben azt is, hogy „arculcsapásban a pusztai 30—35 éves koráig részesül”. írt 62
