Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Sütő József: A „kerítő” és az „ártatlan” Gertrudis
„Átok tulajdon síromon midőn | azon szövetség, mellyet én teremték | alattomos Gyilkost ériele”. A XIII. századi magyar lovagi szellemet sértette meg tehát Bánk, midőn a királynét nem a „világ láttára” ölte meg. Ebben a királyhű udvarnokok és nemesi lázadók közt nincs véleménykülönbség. (Ez a magyar lovagi felfogás nyilvánul meg még a XIV. században is, mikor Zách Felicián nyíltan az ebédlő királyi családra tör.) Petur átka különben Bánkot megrendíti, de nem sújtja le egészen, mint több magyarázó gondolja. Bánk ugyanis nemcsak zsarnokság miatt ölte meg a királynét, hanem családi becsületén esett gyalázatot is meg akarta bosszulni. Ennek a jogosságába vetett hit tovább tartja benne a lelket. Alig pár perccel előbb tárta fel a királynak „nemzete jó nevén” Gertrudis által ejtett sérelmét. Bánknak ezek a szavai a drámában a legszenvedélyesebb megnyilatkozások közé tartoznak. Gyilkosnak nevezi a királynét, aki „vérét ölte meg”, sőt azt mondja még ennél is „több”: „Ha tízszer, harmincszor megölt, | ha kincsemet rabolta el, ha széjjel | szaggatta gyermekeimet, feleségemet — | még tán megengedhettem volna: de | ő jó nevét ölé meg nemzetemnek | rút öccse által ...” (A „nemzetem” szó itt, miként a.„vér” is, Katona nyelvén családot, nemzetséget jelent, (V, ö, „Árpád és Bor vére”), A családi becsületét tehát még gyermekének és feleségének is elébe rangsorolja élete értékei között, magas lovagi piedesztálra emelve, Ez a Gertrudist ért magas izzású vád Endrét, aki nemcsak király, hanem majdan keresztes hadjáratot vezető lovag is, mélyen becsületében érinti, s belátja, hogy itt „Árpád és Bor vére között folyó dologban” középkori szokás szerint csak a lovagi perdöntő bajvívás, az istenítélet egyik fajtája lehet az ítélkezés módja. Az udvari lovagok („leventák”) Bánk szenvedélyes vádja hallatára, rendkívüli nagysága iránt érzett tiszteletből, talán az udvarban keringő pletykák hatása alatt is, nem vállalkoznak arra, hogy a királynén esett „szennyet lemossák”. Csak midőn maga a király akar megvívni a királyné „jó nevére”, akkor vállalkozik Solom a párviadalra, mert eszébe jutnak atyja szavai, a királyné azzal halt meg, hogy „ártatlan”. Ez a bajvívás Solom szerencséje esetében természetesen csak a „kerítőség” vádja alól mentené fel a királynét, Bánk, noha Petur átka megrendítette, még eléggé aktív, bizik a maga igazában, és sajnálja a derék fiatal Solom lovagot, hogy életét el akarja veszíteni „egy gonosz asszony miatt”. De jön a végzet. Myska bán megállítja a bajvívásra indulókat, és Bánknak szinte egy időben kell hallania Solomtól, hogy a királyné utolsó szavaiban „ártatlanénak mondta magát és Myskától, hogy Biberach halálán megesküdött, a „királyné ártatlan”, mert’’semmit sem is tudott Ottónak ízetlenkedésiről”. Solom ekkor nemcsak a maga, hanem- kora lovagi erkölcsi ítéletét hangoztatja, midőn kijelenti: „átkozott legyen, ki a nemes | kardot bemártja egy alattomos | gyilkosnak a vérébe”. Ennél súlyosabb ítéletet abban a korban lovagra nem mondhattak: kiközösítés a lovagok sorából. Ha a „kerítő”-magyarázat alapján állunk, itt megint nehézség van. Kénytelenek vagyunk Gertrudis és Biberach szavait kétségbe vonni: „A néző azonban tudja, hogy ez nem igaz, hiszen látta és hallotta, hogy Gertrudis nemcsak tudott Ottó ízetlenkedéseiről hanem egyenesen buzdította öccsét, valósággal a kerítőnő szerepét játszotta mellette ... Bánk aki fültanúja volt annak, hogy Gertrudis kerítőnőként unszolta öccsét Melinda elcsábítására, Bánk, aki Biberachtól hallotta, hogy azért kellett országvizsgálásra mennie, mert egyeseknek útban állt... most higgyen ártatlanságában Myska bán szavára?!” Vagy: „Alig hat rá (ti. Bánkra) Biberach vallomása... még ha lehetne is hinni ennek a jellem- telen lovagnak. A XIII. század lovagvilágának a levegőjéhez azonban az is hozzátartozik, hogy a haldokló utolsó szavának igazat adjunk, még ha erkölcsileg nem valami megbízható volt is életében. Maga Katona nem minden célzat nélkül hívja fel a figyelmet erre, midőn Myska bánnal ezt mondatja: „az ördög is igazat | mondana halála óráján, bizonnyal”. Igenis Bánk is hisz neki, ő is ennek a kornak a gyermeke, és annyit indagozott éppen ebben a kérdésben. Igazat mond tehát Gertrudis is, Biberach is utolsó szavaival. És ez összhangban van nemcsak a kor gondolkodásmódjával, hanem a Gertrudis „ártatlanságáról” mondottakkal is. Egyébként is Biberachnak meg van rá az oka, miért mentse a királynét. Szerepe a Melinda körüli események alakulásában sokkal nagyobb, mint amekkorát általában neki tulajdonítani szoktak. Egyrészt Bánk gyanúját az összeesküvőknél szinte a bizonyosság fokáig ö szítja fel. (Bánk:,,.. .hiszen ni itt világos egészen, amit én üresfejű ki nem tudtam találni. Német! te megnyitottad szemem!”) Úgyannyira, hogy itt nevezi Bánk Gertrudist először „kerítőnek”, Biberach ugyanis úgy tünteti fel Ottó udvarlását mintha előre kitervezett udvari cselszövény folyománya volna. Azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk szavait, kiderül, hogy a királyné szerepéről voltaképpen nem tud és nem is mond semmi konkrétumot, hanem ügyesen feltálalt általánosságban pontosan (szinte szóról szór?.) azt ismétli 45
