Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Ankét - tanulságokkal

A tetemrehívások során szokott kiderülni, hogy másról van szó. Arról, hogy a helyszínen nem veszik komolyan az írót, vagy nem érnek rá vele foglalkozni. Nem ismerik fel a szándékát, amely a „tiszta” irodalom csendes öbléből a valóság örvényeibe vitte. Nem adnak a kezébe dokumentumokat. Nem adnak neki gondolkodásra ösztönző gondolatokat, „eligazítást” a szó nemes értelmében. Nem avatják be a vezetés dilemmáiba, rejtve hagynak előtte lényegbe vágó dolgokat, fontos összefüggéseket, megfosztják a valóság dialektikájának felismerésétől — ami a dialektikus valóságábrázolásnak s az árnyalt fogalmazásnak is alapfeltétele volna. Marad a rikító színű „érdekes”, a „végletes”, a „nem tipikus”, a szenzációs, a különös, a torz. És marad az önkritika, innen s túl. Az író részéről: „Ha azt mondták volna, hogy ezt is, azt is nézzem meg ... És persze nekem is keresnem kellett volna több kapcsolatot, nemcsak a piacon meg a kocsmában . ..” „A ma esti beszélgetés után is másképp látok.” A tanácstitkárnő részéről: „A tanulság ebből az számomra, hogyha még egyszer író jön ebbe a faluba, igyekszünk másképp fogadni . . .”

Máshol is tapasztaltam már, nemcsak ezen az ankéton, hogy ugyanazon valóság megítélésében igen nagy különbség van a helyi vezetők és az író között. Más nézőpont, más nézet — gondoltam először. Én mindig hagytam, hogy a jó érvek meggyőzzenek, ezért a saját véleményhez való görcsös ragaszkodásban tekintélyféltést, a presztízs védekező reflexeit véltem felismerni. Az a felszólaló, aki a viszonyításról beszélt, vezetett rá arra, hogy az ellentétek végokát és az írói szándékot — de az ellenkezést is — jobban értsem, mint annak előtt.

Tény, hogy a múlt-jelen-jövő relációit nem kezeljük azonos módon. Másképpen viszonyítunk. Az a gyakoribb, hogy a múlthoz mérjük a jelent. Mi volt és mi van? Honnan indultunk, hová értünk? Mik voltunk, mik vagyunk? . , . Anyagi és szellemi javaink sokaságával válaszolunk a kérdésekre. Eredményeinkkel, vívmányainkkal. A szocializmus megvalósult lehetőségeivel. Ebben a viszonyításban a jelen fölénye elsöprő, óriási: az országban, a városban, a faluban.

„Amit 25 év alatt tettünk, azt évszázadokon keresztül nem tudták véghez vinni.” „Ez a község egy sárból elindult falucska volt és most azért nézzük meg, kulturált falu”. „Én cséplőgépi munkás voltam valamikor, meg részesarató, meg napszámos. Az én gyermekem ezen már nem megy keresztül . . .” A községben emberek százai tanulnak, van kultúrház, könyvtár, öregek napközije és még sok minden, ami nem volt. . . Dolgozik a KISZ, az úttörők tanulmányi versenyeket nyernek, valamikor színjátszó csoport is volt, kiváló eredményeket ér el a sakkcsapat ... Az emberek részt vesznek az Önkéntes Véradó Mozgalomban, figyelemre méltók a Nőnapi ünnepségek, a tsz-közgyú'lések, sikeres volt a vietnámi nap. „A falura az erőlködés, az előrehaladás a jellemző.” „Van közgondolkodás. Az emberek nemcsak a saját érdekeikért harcolnak, hanem a közérdekért is. Áldoznak anyagiakat és lelki erőt . . . „Erre a 3 milliót érő kultúrházra csak 1 millió 900 ezer forintunk volt. A többit összetragacsoltuk, összekocsikáztuk, összerakosgattuk . . .” „Érdeklődés van, a tudásvágy, a tudásszomj él az emberekben.” „Nincs már a szatyorban krumpli vagy kukorica vagy búza a tsz-tagoknál, de felfigyelnek arra, ha kint hagynak valamit a határban őrizetlenül . . .”

Mi baja van az írónak ezzel a viszonyítással?. . .

Az, hogy az eredmények tudatosítása közben (ami különben jó dolog) összemossa a fogalmakat: a felemelkedést a magassággal, a részeredményt az eredménnyel, a mennyiséget a minőséggel, a jólétet a boldogsággal. Az, hogy az általános mellett nem veszi észre a különöst, a tipikus mellett a sajátost, a jellegzetes mellett az eltérőt. Az, hogy a visszafelé néző eredménycentrikus viszonyításban a tettek elfedik a tennivalókat, az eredmények homályba borítják az eredménytelenségeket, a kudarcokat, valóságos méreteiknél kisebbnek mutatják a fejlődés akadályait, gondjait, problémáit.

A másik viszonyítás a valóságost a lehetségeshez méri, a jelent a jövőhöz. Nem eszményíti, ami van, hanem arra figyel, ami belőle lesz. E viszonyításban a jelen is relatív: a folyamatnak értékes része, de nem a legtökéletesebb állapota. Ezért nem dicsőíteni kell, hanem vizsgálni, látványát az eszménnyel szembesíteni, tereiben a holnap lakályosságát keresni. Ez a látásmód okozza, hogy alábbszáll a tettek értéke (ami a megvalósultat nem kisebbíti), miközben a tennivalók kényszere megnövekszik.

„Jégverés lesz ez az írás ..

Egy bekezdés a vitatott írásból: „Beszédtémákat figyeltem, jegyeztem, statisztikát csináltam arról, miről folyik a szó legtöbbször és a legtöbb helyen. íme az eredmény: termés, időjárás, jószág, ház, vásárlás egyik oldalon és lakodalom, búcsú, pletyka a másik oldalon. Szembetűnő, ami nem foglalkoztatja őket vagy alig-alig. Ilyen a politika, a távlatok, a művelődés s általában a község gondjai. Úgy is mondhatom: a társadalmi gondolkodás hiánya érződik erősen, kimutathatóan.”

Elkelt 300 Forrás. 120-at a párttitkár hozatott, miután a kivitt példányokat szétkapkodták. Az ankéton sokkal több ember szeretett volna részt venni, mint ahányat meghívtak. Akit nem hívtak el, megsértődött. Majdnem mindenki hozzászólt: az éjjel fél egyig tartó vitát mégis úgy hagytuk abba — nekem legalább az volt a benyomásom —, hogy bőven lett volna még mondanivalónk egymásnak.

Bizonyos, hogy senki sem rejtette véka alá a gondolatait. Ahogyan a riportot az érdekeltek fogadták: amit kifogtak belőle, amire reagáltak és ahogyan reagáltak, az érdekes színképét adja a viszonyításnak, a politizálásnak, a közgondolkozásnak. Megpróbálom bemutatni az árnyalatokat. Pontosabban: a

56