Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Ankét - tanulságokkal

volna megírni . . . Hangulatkép? . . . Akkor a Hazai tükörbe, mint rovatba nem illik bele”. Egy hozzászóló elítéli az írás valóságtorzító negatívumait (amit egyébként a többi is megtesz), de a valósághoz a hibák felől közelítő módszerben ráérez az író segítő szándékára. És végső soron célravezetőnek tartja a módszert, mert „segít bennünket abban, hogy szembe nézzünk önmagunkkal ...” „Ami nem hibánk, azt ne vegyük magunkra, a hibáinkkal viszont le kell számolni.”

Másik hozzászólásból idézek: Az író „gondolatokat ébresztett, és ennek a községnek az érdekében tette . . .” „Nézzük a cikket olyan szemszögből, hogy mit akart feltárni. Hibákat — és nem dicshimnuszokat zengeni. Javítani akart és ráirányítani a figyelmet egyes dolgokra. Célját elérte, mert ezért ülünk itt. A jóindulatú, a bíráló, az építő kritika minden vonatkozásban előre viszi községünk szocialista fejlődését.”

Volt olyan feltevés — meglehetősen halvány fogalmazásban —, hogy a szerző szenzációhajhászásból írta a riportot, minek előtte erre ösztönzést kapott. Ugyanez erősebben: „Hoztunk mi létre olyasmit is, ami szép, vagy jó, de a cikknek nem az volt a célja, hogy ezt bemutassa, mert ha az lett volna, akkor meg is lelte volna az író ezeket!”

Másvalaki azt fejtegette, hogy az író a benne élő falueszményt szembesítette a valósággal. „Meghallgatta az embereket, az eseményeket, és magához, a maga modelljéhez, a maga rácsához viszonyított magas mércéval, amit nem biztos, hogy általános mércének szabad és lehet elfogadni.”

Az írónak sok mindenre kellett válaszolnia, amikor szóhoz jutott. Ennek tudható be, hogy az író célját firtató kérdésre (amelyet egyébként nem is annyira neki, mint inkább maguknak tettek fel az olvasók) alig-alig reflektált. „Ez (ti. a riport) egy íróembernek a látása személyes élmények alapján.” „Én nem a vezetőkre voltam kiváncsi elsősorban, hanem a népre, a lakosságra.”

Utóbb idézett mondatában a szerző tovább bővíti a válaszok körét — ahelyett, hogy szűkítené — ezért magam is töprenghetek a kérdésen — de a válaszokon is. Az utóbbiakon kezdem. Az író céljának és az írásmű eszméjének keresése közben több olvasó észreveszi a politika és a szociográfia kapcsolatát, közelségét. Politikai töltésűnek mondja a szándékot, politikai értékűnek a tettet; és aszerint próbálja helyre tenni az olvasmányt (erről később részletesen írok), hogy milyen haszna vagy kára származik belőle közvetlenül a falunak.

Az olvasó fején találja a szöget: a szociográfia művelője valóban politikus alkatú ember. Az író megvalósulatlan vagy megvalósítatlan másik énje nyújtózkodik a műben. A harmincas—negyvenes évek irodalmi szociográfiáit is ez jellemezte, a maiakat is ez jellemzi, és a későbbieket is ez fogja jellemezni, mert az író társadalmi elkötelezettsége minden korra érvényes magatartásforma. Természetesen nincs egyenlőségjel a társadalmi elkötelezettség és a politikusi hajlam között, de tapasztalataink szerint a szociográfiát olyan műfajnak lehet tekinteni, amely kiválóan alkalmas arra, hogy benne a néphez, a nemzethez elkötelezett író közéleti emberként, politikusként mutatkozzék meg.

A jelenkori szociográfiák közös jellegzetességét vélték felismerni ebben írásban is azok a hozzászólók, akik a „hibakereső” módszerből vezették le az író segítő szándékát. Egyikük még fölébe is helyezte a negatívumok felőli valóságközelítést annak a módszernek, amely a valóságot a pozitív-negatív vonások egyenlegeként mutatja be. „Kiváncsi vagyok, hogy akkor kinek mi lett volna a hozzászólása. . .. Lehet, hogy nagyon furcsa képet kapnánk abban az esetben, mert a sok szép mellett az a kevés hiba is elmegy ... És akkor ülnénk a babérjainkon . .

Az okfejtés azért lepett meg, mert nyilvánosság előtt eddig a fordítottját tapasztaltam: eszményítését és ajánlását az egyenlegmódszernek, becsmérlését a hibakeresőnek, — amelynél már a degradáló jelentés is utal a tilalomra.

Hogyan is állunk a módszerekkel?

Köztudomású, hogy a szociográfia újabb hulláma a hatvanas évek elején kezdődött. Tíz esztendő szociográfiai irodalma első odanézésre mintha bizonyítaná azt az ötvenes évekből való — de művek híján akkor még bizonyítatlan —feltevést, hogy a szociográfia ellenzéki műfaj, művelőik ellenzéki men- talitásúak, műveik a megváltozott történelmi helyzetben kizárólagosan retrográd célokat szolgálhatnak. Azt tapasztaltuk, hogy a megjelent írások közül több (itt csatolhatnám a listát) botránykő lett az irodalomban, s enyhén szólva is ellentétes fogadtatásban részesült ... És hiába intettek mértékadó körök mértéktartásra, hiába ajánlották a „jó” módszert, a műfaj művelői csak a hibákat keresték inkább és csak a „rosszat” tárták fel.

Válaszul a kérdésre: a jónak mondott módszer tanácstagi beszámolóban talán elmegy, de a szociográfiában használhatatlan. A valóság nem bontható feketére-fehérre, pozitívra-negatívra. Az író vagy tudja, vagy érzi, hogy erőszakot tenne a valóságon és tökéletlen művet alkotna, ha elfogadná a jónak mondott módszert.

A hibakereséssel más a helyzet. A szociográfia művelői alkalmazzák bár, de nem eszményítik, s a műelemzés sem ajánlja, legfeljebb értelmezi. Nem csoda: a tökéletlenből sem lehet kibontani a teljest. Viszont le kell számolni azzal, hogy az ún. hibakereső módszert ellenzéki mentalitásban gyökerező kóros beidegzettségnek tekintsük. Még akkor is le kell számolni, ha a vita hevében ellenzéki szerepbe sodródik az író.

55