Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Ankét - tanulságokkal
ZÁM TIBOR Ankét— tanulságokkal Piros betűs eseménye folyóiratunknak; a négyezres lakosú községben 300 példány fogyott el a Forrás egyik számából. A megvett példányok kézről-kézre jártak. Szolid becslés szerint is legalább ezren, de talán nem túlzás azt mondani, hogy még többen olvasták a lapot. Az érdeklődés hirtelen támadt, tehát hiba volna azt csak irodalminak tekinteni és az irodalomhoz való hagyományos kapcsolatból levezetni. A lakosság zöme csak ezt a számát olvasta a folyóiratnak. Hogy miért?... Mert megjelent a faluról egy riport, amelynek szerzője felvázolt egy faluképet. Ez nem volt azonos a falu lakóinak kialakult képpel. (Csúnyább volt annál.) A különbséget mindenki saját maga igyekezett lemérni. Innen támadt az érdeklődés, ennek nyomában az ellenérzés, végül a tettvágy: „mondjuk meg, írjuk meg, vitassuk meg, vétózzuk meg.” Ezután került sor a helyi tanácsházán az éjszakába nyúló ankétra, amely minden bizonnyal mint „jelentős irodalmi esemény” vonul majd be a falukrónikába. Az ankét egyik résztvevőjeként és az alábbi dolgozat szerzőjeként kötelességem előre kiigazítani a krónikás tévedését: már az érdeklődés sem irodalmi, hanem politikai eredetű, és később is politikai kérdésekről vitatkoztunk. Egy konkrét irodalmi mű körül annak kapcsán politikai nézetek, felfogások ütköztek össze. Hogyan értelmezzük a szerző által észlelt társadalmi jelenségeket? Milyen változások és milyen kövületek vannak a társadalmi tudatban? Mit nevezzünk maradiságnak, haladásnak? Betölti-e hivatását a falusi értelmiség? Eredményeinket és tennivalóinkat szembesítve mit gondoljunk arról a faluképről — arról a jelenről — amelyet az író bemutat? . . . Messzire vinne bennünket azt boncolgatni, hogy a politika és az irodalom — e két erősen különböző „műfaj” — kapcsolatának milyen eredői és összetevői vannak. Arra azonban már itt, a bevezetőben célzok, hogy a szociográfikus ihletésű és jellegű irodalom nagyon közvetlen módon érintkezik a politikával. Ha egy-egy szociográfikus műről vitázunk, óhatatlanul politikusi érveket hangoztatunk. Az észrevétel elismerése a helyi illetékesek részéről szinte törvényszerűen bekövetkező kontrollnak, egyben utalás az összefüggésekre: Arra, hogy a nádudvari, a hortobágyi, a penészleki „tetemrehívás” után (Csák Gyula: Mélytengeri áramlás, Zám Tibor: Hortobágyi jegyzetek, Végh Antal: Állóvíz) ez az ankét egy a sorban. Az ankéton Ígéretet tettünk arra, hegy a Forrás helyt ad a helybeliek különvéleményének. Az volna tehát a legkézenfekvőbb, hogy csokrot kötünk a felszólalók gondolataiból és kísérő szöveg nélkül átnyújtjuk az olvasónak. Ezt Ígértük. Ez megnyugtatná az ottaniakat, megkönnyítené a szerkesztőség dolgát és ollózásra, stilizálásra egyszerűsítené az enyémet, aki vállalkoztam az ankét tolmácsolására. Ami azonban egyszerű, nem mindig nagyszerű: a dolgokat előre mozdítani — politikában, irodalomban, mindenben — csak a nehezebb oldalukról lehet. Mindig. Ez indokolja a szószegést és magyarázza a szándékot: azt hogy a gondolatok felidézése közben előre és hátra tekingetek. Észrevételeimmel nem befejezni, hanem továbbgondolni szándékozom a vitát. „Mi volt az író célja?” Hiába agyafúrt az író céljának leplezésében, hiába rejti el mélyen a szándékát, az irodalomóra rutinos diákjai némi erőfeszítéssel kidögönyözik az„eszmét” és a „mondanivalót” a mű burkából, ha tanáruk szokványos kérdésétől az agyternára felbuzdulnak. Könnyű nekik, mert a tantervi anyag már helyre van téve. Irodalomórán az „eszme” és a „mondanivaló” mindig progresszív, (hogyan is kerülhetne másképp tankönyvbe egy mű?) ezért aztán a tetten ért, leleplezett író nem büntetést, hanem babérkoszorút kap. A tetemrehívások légköre örvendetesen más. A melegen kiterített műveknek még nincs irodalom- történeti helyük, értékük: vagyis, szabadon dögönyözhetők Annál inkább, mert fiatal szerzőiket többnyire nem bástyázza életmű, s kívül a panteon kapuján a kegyelet sem védi becses személyüket. (Csak mellékesen jegyzem meg: így van ez jól. Már Petőfi is megmondta: „Senki se fogjon könnyelműen a húrok pengetéséhez.”) Három tetemrehívás résztvevőjeként harmadszorra találkoztam közvetlenül az író célját firtató kérdésekkel. A mostani vita 75 oldalnyi gépelt szövegéből megpróbálom nyomban kiszedegetni a válaszokat. Mert a kérdést ugyan az írónak teszik fel az olvasók — itt kell dicsérnem az irodalmi órákon kialakult műelemző beidegzettséget — maguk is keresik az eszmét, a mondanivalót, a szándékot, s fejezik ki a maguk szintjén. Bizonytalanul: „Szerintem a cikk valamilyen céllal jelent meg”. Műfaji oldalról közelítve: „Nem tudom, mi volt a célja a cikk megírásával? . . . Szociográfia?. .. Sokkal nagyobb felelősséggel kellett 54
