Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Márkus István: Egy mai falukutató töprengéseiből
hogy a nagy termelési fellendülés egyik mély oka éppen ez: az üzemi és családi érdekek újféle összeegyeztetése, realista egymásbakapcsolása. Gyakran leegyszerűsített értelemben használjuk ezt a szót: érdek. Mintha semmi egyebet nem foglalna magában, csak azt, hogy minél több pénzt keressünk — minél kevesebb és minél könnyebb mun-, kával. A „homo ökonomikusz” elvont sémája — majd azt mondtam: kísértete — lebeg itt elénk- A „gazdasági lényegére” egyszerűsített emberé (aki számos polgári gazdaságtan! elmélkedés fő figul rája volt): egyetlen, legalábbis gazdasági viszonylatban egyedül meghatározó sajátossága, hogy minél nagyobb személyes haszonra tör minél kisebb erőfeszítés árán. Találkozunk gazdaságtani és szociológiai elméletekkel, amelyek — következetesen vagy következetlenül — ebből az embermodellből indulnak ki, feltételezve, hogy a bizonyos „homo ökonomikusz” nemcsak tovább él köztulajdoni, szocialista viszonyok között, hanem talán éppen itt és most bontakozik ki igazán. Most áll elő az igazi, a tiszta, a következetesen érdektudatos termelő-fogyasztó ember, hogy kiharcolja magának az egyenlő indulás és szabad versengés feltételeit, olyan viszonyok között, amikor — eltérően a kapitalizmustól — majd igazán árán kél el minden munkaerő és annak minden terméke. Máskor meg —főképp filozófiai tanulmányokban — mereven ellentétes érdekfogalomba ütközünk. Eszerint az ember — sőt: az Ember — igazi érdeke, amelyet a történelem haladó folyamatában fokozatosan tudatosít és végül megvalósít: a benne rejlő emberi lényeg, valamiféle gazdag sokoldalúság és tevékeny boldogság vagy boldogító tevékenységáradás kibontakoztatása. S már most is effelé tartunk, ha csak félúton is; a mi viszonyaink már alkalmasak ez irányú fejlődésünk meggyorsítására. Nem a pénzért dolgozunk, hanem a munka öröméért; hiszen a tevékenység és annak emberi — mások számára való — jelentése önmagában érték: így észleljük, éljük át önmagunk gazdag lehetőségeit: minél köz- hasznúbb a tevékenységünk, annál jobban. Valódi érdekünk tehát nem az, hogy minél kevesebb erőfeszítéssel minél több pénzt... Inkább ellenkezően: minél nagyobb és sokoldalúbb erőfeszítéssel minél több értéket adni a társadalomnak: közvetlen használatra is, de főképpen, hogy meggyorsuljon az összesség fejlődése. Micsoda hát a mai magyar falusi átlagember? Hideg, érdektudatos, „homo ökonomikusz” vagy önkifejlesztő „nembeli ember”? Vagy valami átmenet a kettő között? Félig arra törekszik (talán megszokásból, a múlt beidegzettségeinek, hamis tudatformáinak továbbélése folytán), hogy minél kevesebb munkával minél több pénzt hozzon össze — félig meg (már) arra, hogy kibontakoztassa a történelmileg benne rejlő „igazi embert”,a munkát önmagáért és embertársai öröméért kedvelőt, a potenciálisan ezeroldalút? Félig a munkamegosztás kényelmes oldalait-zugait kereső, kis előnyökért, ha kell, könyökkel-ököllel is viaskodó érdekember — félig a már-már kibontakozó emberi teljesség ocsúdó előembere? Nem is olyan elvont kérdés ez, amilyennek talán első pillantásra látszik. Ha módunkban volna úgy kifaggatni tízezer falusi embert, férfit, nőt, öreget, fiatalt vegyesen, hogy őszinte és kellően meggondolt, egyszóval igazi választ adjanak a kérdésre, „mit tartanak legfőbb érdeküknek” — a feleletek alighanem tág skálán helyezkednének el. Némelyik idős ember azt felelné: a nyugalmat, a békés megöregedést. Mások, hogy a gyerekeiket vagy az unokáikat boldogulni lássák. Némelyik fiatal a sikert taksálná legtöbbre, sikert a másik nem, kortársak, barátok szemében, a reá irányuló figyelmet, a dicsőséget. A másik fiatal — más alkatú vagy kissé érettebb — azt felelné: legfőbb érdeke, hogy módja legyen rendezett életet teremteni a családnak, felnevelni két-három kedves gyereket; a munka és a pénz is voltaképp ezért érdekli. Akadna, aki a szakmájában való kibontakozást, a szakmai-munkahelyi érvényesülést és előrejutást vallaná legfőbb érdekének, és kevésbé fontosnak (ésszerű határok közt,) hogy több vagy kevesebb pénzt kap kedvelt munkájáért. Egy másik — sok másik —fiatal és érett korú ember viszont a megkereshető pénzhez mérné a munkakört, legfőbb érdekének nyíltan a boríték vastagságát vallaná. Ám ha azt kérdeznénk, miért becsüli a pénzt, ismét csak az derülne ki (legtöbb esetben), hogy nem is a pénzt értékeli nagyra, hanem amit megvásárolhat rajta: családi ház, gépkocsi, a gyerekek jó indítása, társadalmi megbecsülte- tés. Volna tán, aki világot akarna látni, ha sok pénze lenne, a változatos életet tartva fő érdekének. És így tovább. Mindenféle választ kapnánk (valószínűleg néhány alaptípusba jól elrendezhető válasz-fajtákat) de olyat aligha (vagy igen keveset), amelyből egyértelműen az derülne ki, hogy megkérdezett ember a „minél kevesebb erőfeszítéssel minél több pénzt” elv alapján fogja fel önnön legfőbb érdekét. És persze olyan választ sem — vagy igen ritkán —, amiből azt olvashatnánk ki, hogy a munkát mint ilyet tekinti az emberi legfőbb életcélnak, önmagában, belső értéke, a benne és általa átélt szellemi-erkölcsi kielégülés révén, vagy mert a tevékenység kapcsolja be az emberiség világközösségébe. Nem sok szavazatot kapna tehát a „homo ökonomikusz”, még kevesebbet az elvont „igazi avagy nembeli ember”; s a többség sem egyik, sem másik absztrakt sémában nem ismerne magára. A válaszok, gyanúm szerint, inkább arról tanúskodnának, hogy a többség azt tartja fő érdekének: közvetlen társadalmi viszonylatai rendben legyenek. Harmonikus család vegye körül: házastársa szeresse, legalábbis becsülje; gyermekei tiszteljék, és valamelyest ragaszkodjanak hozzá. Munkahelyén ne ő legyen az utolsó ember, hanem legalábbis a szerényen megbecsült átlag jó dolgozók közé számíthassa magát; ha ugyan nem a legjobbak közé. Legalább egy baráti kör tagjának tekinthesse magát, 4 Forrós 49
